Mivel kevés sorozat hozza kapcsolatba történetét tudatos álmokkal és testen kívüli élményekkel, ezért mindenképpen izgalmas, amikor felbukkan egy olyan széria a láthatáron, ami a fázist választja cselekménye hátteréül. Azt természetesen már megszokhattuk más alkotások kapcsán, hogy ezeknek a történeteknek általában többé-kevésbé csak laza kapcsolódási pontjaik vannak a valósággal, ezért nem is érdemes hozzájuk ebből a szempontból komoly elvárásokkal közelíteni. Ha viszont ezzel tisztában vagyunk, és úgy nézzük ezeket a filmeket, hogy közben az egyetlen célunk a szórakozás, akkor nem fenyeget a veszély, hogy illúziókba ringatjuk magunkat, vagy csalódottá válunk a fázis (tudatos álom/testen kívüli élmény) elbulvárosítása miatt. Ha ezt fejben tartjuk, a Ne higgy a szemének izgalmas szórakozásnak ígérkezhet.
A Ne higgy a szemének sztoriját Sarah Pinborough írónőnek köszönhetjük, aki először könyv formájában tárta a világ elé nem mindennapi történetét, később pedig e könyv alapján készítette el a Netflix a hatrészes, egyenként 46 – 50 perces minisorozatát.
Ha röviden és tömören szeretnénk fogalmazni arról, hogy mire számíthat az, aki elkezdi nézni a sorozatot, akkor annyit mondhatnánk: valami betegre. Persze ez nem azt jelenti, hogy a megbotránkoztatás az egyedüli célja. A Ne higgy a szemének inkább cselekményének és végkifejletének köszönheti azt, aminek hatására néhány néző a sorozat végére azt érezheti, hogy ez azért kicsit sok volt. Másoknál pont az ellenkező hatást érheti el, ami szintén nem véletlen: tényleg egészen egyedire sikerült mind a hangulat, mind maga a történet, aminek természetesen számunkra a fázissal való kapcsolata adja a krémjét.
„Csipkedem magam, mint egy őrült. Hülyének érzem magam.”
Ha kicsit mélyebbre akarunk menni ennek megértésében, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a Ne higgy a szemének olyan különböző műfajokat kever egészen egyedi módon, amihez még a sokat látott nézők sem igazán vannak hozzászokva. Az epizódok nézése közben az embernek néhol az a benyomása, hogy a Netflix le akar nyomni egy brazil szappanoperák mintájára készített valamit a torkán. Ugyanakkor a sorozat ezeket az elemeket éppen csak annyira és éppen csak úgy használja, hogy amikor az már túl menne a tűréshatáron, elkezdi csepegtetni a természetfelettit (már amennyiben a fázist nevezhetjük természetfelettinek) és a misztikumot, amit mesterien átitat thriller elemekkel. Azt is mondhatjuk, hogy a Ne higgy a szemének egyesíti és keveri a természetfeletti-, pszichológiai thrillerek feszültségét és baljós hangulatát a szappanoperákra jellemző szerelmi háromszögekkel és függőségi viszonyokkal.
„Akarnod kell a változást!”
Olyan filmek szájízét idézi fel a nézőben a Netflix alkotócsapata a Ne higgy a szemének segítségével, mint például a Holtodiglan és A homok titkai, de jut egy csipetnyi A szürke ötven árnyalatából is. Ha pedig tudatos álmodás, akkor természetesen legtöbbeknek azEredet fog eszébe jutni a sorozat láttán, de meg kell említenünk az Álomküzdőket is, a testen kívüli élményekkel kapcsolatban pedig azAstral-t. Egészen elképesztő, hogy ennyi különböző témájú és hangulatú filmre emlékezteti az embert a sorozat, egy dolog azonban biztos. Ha ezeket szeretnénk szándékosan összegyúrni, akkor aligha végezhetne bárki jobb munkát, mint Sarah és a Netflix. Amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy a feszültségkeltést és fenntartást mesterien használja az író, aminek köszönhetően aki rákap a sorozat ízére, aligha tudja megállni, hogy kikapcsolja mielőtt a hat rész végére ér.
„Örökké rémálmokkal akarsz küzdeni?”
Előzetes információk nélkül szinte lehetetlen kitalálni a végkifejletet, és hogy ki mivé válik a sorozat végére. Emiatt is annyira lebilincselő a történet, képes teljesen behúzni a nézőt, aki folyamatosan csak kapkodja a fejét és próbálja kitalálni, hogy ki lehet az igazi áldozat és valójában ki a minden szálat mozgató pszichopata. A lezárás pedig hagy maga után egy enyhe gyomorgörcsöt az emberben, amitől kellemetlenül érzi magát, ugyanakkor megéli, hogy végre valamitől leesett az álla és sikerült valami nem mindennapi filmélménnyel gazdagodnia. Persze mindettől függetlenül kétségtelen, hogy nem fogja elnyerni mindenkinek a tetszését.
Szándékosan nem fogjuk kivesézni a történet cselekményét, és nem kezdjük el a realitástartalmát elemezni, hiszen ezzel tönkretennénk az élvezhetőséget, márpedig a Ne higgy a szemének nem akar mást, csak szórakoztatni. Sarah valami izgalmasat és egyedit akart alkotni, amitől felfigyelnek írói tehetségére, ezt pedig sikeresen abszolválta. Ugyanakkor a sorozat egy szélesebb nézőközönséghez fogja eljuttatni a tudatos álmok és a testen kívüli élmények jelenségét, olyanokhoz is, akik egyébként nem feltétlenül filozofálnának ezeken a témákon, így viszont elkerülhetetlenül látóterükbe kerül a fázis.
„Meg kell tanulnod irányítani az álmaid.”
Hogy ennek hatása mekkora lesz, azt előre nehéz megmondani, de jelenleg az látható, hogy mind a könyv, mind a sorozat nagy népszerűségnek örvend. Az más kérdés, hogy a hiszékeny és rutintalan nézők mennyire fognak irreális elvárásokat táplálni a sorozat megtekintése után a fázissal kapcsolatban, már csak azért is, mert még a tapasztalt gyakorlók előtt is rendszeresen felbukkannak új kérdések, amelyek megválaszolása további kutatások eredményeitől függ.
„Az alvás mást jelent számomra.”
Összességében a Ne higgy a szemének bátran ajánlható olyanok számára, aki szeretik a váratlan fordulatokban bővelkedő természetfeletti/pszichológiai thrillert, a beteges szerelmi szálakat és háromszögeket, és érdekli őket a tudatos álmodás és testen kívüli élmény. Azok viszont, akik valami olyasmit keresnek, ami releváns a fázissal, de azért kissé szórakoztató formában van tálalva, inkább egyelőre ne kezdjenek bele a sorozatba.
Még a sokat tapasztalt fázisozók (tudatos álmodással/testen kívüli élménnyel foglalkozók) köreiben is akadnak nézeteltérések a jelenség alapvető természetét illetően. Sokak szerint minden fázistapasztalat, azaz minden tudatos álom/testen kívüli élmény tulajdonképpen az elme egy speciális, megváltozott állapotának megtapasztalása, amely során nem történik tényleges kilépés a fizikai testből. Mások szerint minden egyes álom, függetlenül attól, hogy az tudatos vagy sem, már önmagában testen kívüli tapasztalat, csak ennek az átélő nincs tudatában, és/vagy nem emlékszik rá. A harmadik csoportba tartoznak azok, akik szerint az álmok, és ugyanígy a tudatos álmok is valójában az emberi agyban játszódnak, ugyanakkor ettől függetlenül léteznek valódi testen kívüli élmények, amelyek során a lélek vagy a szellem, ténylegesen elhagyja a testet. Jóval kevesebben lehetnek azok, akik szerint egyik elméletet sem lehet 100%-os bizonyossággal megcáfolni, illetve bizonyítani, de talán valamikor a jövőben elég információnk lesz ahhoz, hogy kétségkívül meghatározzuk mindenféle fázistapasztalat valódi természetét.
Világosan látszik, hogy az emberek a fázissal kapcsolatban hasonló módon jutnak közös nevezőre, ahogyan azt az élet számos más területén is teszik – leginkább sehogy. Amíg egy teória nem képvisel valami teljesen egyedi, extravagáns nézőpontot, addig képes kisebb – nagyobb embercsoportokat maga mellé állítani úgy, hogy közben a 100%-ig megkérdőjelezhetetlen, a fázis valódi természetével kapcsolatos információknak valószínűleg továbbra sincs senki birtokában. Ennek következménye, hogy mindenféle irodalommal találkozhatunk a piacon, amelyeket ki-ki világszemléletéhez igazítva emel le, aztán tesz vissza a polcra, vagy a kosarába. Sokak számára nem is annyira a működőképes technikák egy-egy irányzat minőségének indikátorai, ehelyett megelégszenek a közös nézőpontok (író és olvasó) egymásra találásával.
Az Asztrálutazás Richard Webster munkája, és azoknak fogja elnyerni tetszését, akik szerint az emberi lélek (vagy szellem) képes ténylegesen elhagyni a testet.
A könyv történetek elbeszélésein keresztül szeretné bizonyítani olvasója számára, hogy az asztráltest, (amit néha étertestnek hív, miáltal az olvasóban az a benyomás támad, mintha ezeket a szerző keverné, vagy lényegtelennek tartaná megkülönböztetésüket) egy létező része az embernek, ami képes elválni a fizikai testtől, és ennek segítségével az ember különböző helyekre utazhat. Az eltérő ezoterikus irányzatok szerint ezt a testet egy ezüstszál köti a fizikai testhez, amit utazásaik során néhányan látnak, néhányan nem.
„Minden ember másként érzékeli a dolgokat asztrálútja során. Az én élményem eltér a tiédtől. Ez így helyes. Még a fizikai világban sincs két ember, aki egyformán látja a dolgokat.”
Richard, könyvének elején felvezeti, hogy a különböző korok és kultúrák hogyan viszonyultak az asztrálutazáshoz, az ókori Egyiptomtól kezdve a sámánokon keresztül, egészen napjainkig. A különböző elbeszélésekkel tarkított áttekintés után a szerző eljut az alapvető fogalmak megosztásán túl az önkéntelen asztrálutazásokig, és a gyakorlati részek megosztásáig. Bevezető gyakorlata a gondolatbeli utazás, amikor is a gyakorló még nem „lép ki” a testéből, hanem egyszerűen a gondolatai segítségével próbál más helyekre eljutni. Ez meglehetősen érdekesen hangzik, de mindenesetre legalább a képzelőerőt alaposan megdolgoztatja…
„Megeshet, hogy a testünk hőmérséklete néhány fokot veszít a gondolatbeli vagy az asztrálutazás során.”
A gyakorlat során tulajdonképpen egy vizuális technika segítségével szándékozik az író alaposan ellazítani olvasóját, akinek ezután a szomszéd szobába kell „kivetítenie” a tudatát, és alaposan meg kell figyelnie azt. Mintha a szerző meg lenne róla győződve, hogy ezzel a módszerrel valóban megtudhatjuk mi történik a másik szobában. Ezért szerinte nem is illik sokszor alkalmazni, nehogy véletlenül „okkult leskelődő” váljon az emberből…
Aztán következnek a további elbeszélések és gyakorlatok, amelyek olykor meglehetősen ellentmondásosak.
Ennek csúcspontja, amikor a könyv végén egészen odáig jut Richard, hogy azt tanácsolja az olvasónak, ha már némi jártasságot szerzett az asztrálutazásban, vigyen különböző csoportokat közös utazásra, annak ellenére, hogy korábban megjegyzi: „Noha én nem próbáltam, az eljárás három-négy személyes kis csoportok esetében is alkalmazható.” Ezen sorok leírása előtt még elmeséli, hogy időnként szokott embereknek páros utaztatásokat tartani, amelyeken a két résztvevő ugyanazokkal az élményekkel gazdagodik, holott korábban ő maga jelentette ki: „Minden ember másként érzékeli a dolgokat asztrálútja során. Az én élményem eltér a tiédtől.”
Mindezekből következően erős a gyanú, hogy az író, és neki köszönhetően a hozzá fordulók nem tudják megkülönböztetni a valódi tudatos álmokat/testen kívüli élményeket a nagyon mély és élénk meditációktól. Ezt az is alátámasztja, hogy a szerző nem tud róla, hogy
egy valódi fázistapasztalathoz az agynak az alvás meghatározott szakaszában kell lennie, vagyis az átélő tulajdonképpen alszik.
Ettől függetlenül érdemes lehet elolvasni a könyvet és kipróbálni a gyakorlatokat, legalábbis annak, aki nem sajnálja rá az időt és a befektetett energiát egy olyan korban, amikor már bizonyított, jóval hatékonyabb és egyértelműbb technikák is rendelkezésre állnak. Mindenesetre ajánlatos a művet (ahogyan az összes többit is) erős szkepticizmussal forgatni.
A fázis (tudatos álom/testen kívüli élmény) bármennyire is az emberek érdeklődésének peremterületére kényszerült szorulni (egyenlőre), azért ha valaki kitartóan és elég körültekintően keresgél, a hazai könyvpiacon is talál olyan szakirodalmat, amely a témába vág. Az már más kérdés, hogy ebből a választékból mit érdemes komolyan venni és mennyire, és mi az, amit inkább csak erős szkepticizmussal szabad forgatni. Ehhez kíván egy kis segítséget adni ez a bejegyzés, amit több hasonló leírás fog követni. Érdemes lesz tehát időnként visszatérni.
Mostani szerzőnk Fraternitas Mercurii Hermetis, akinek Az asztrálutazás gyakorlata címet viseli idevonatkozó könyve.
Valójában a könyv kifejezés kissé túlzó, maradjunk inkább a füzetnél, a félretájékoztatás elkerülése végett. Az oldalak száma ugyanis nem emelkedik 120 fölé, a mérete is meglehetősen kicsire sikerült (190x120mm).
Az írónak egyébként egyező álnévvel az alább műveket sikerült publikálnia.
(Felsorolás a teljesség igénye nélkül, csak hogy legyen némi fogalmunk munkásságának jellegéről.)
– A varázslás titkos iratai
– A fekete mágia
– A gyógyító fehér mágia
A könyvre visszatérve: szerkezete meglehetősen egyszerű, egy 25 oldalas bevezető után a maradék részét gyakorlatok teszik ki, szám szerint 73.
Az olvasás során vegyes érzésekkel tudtam szemeimet a sorokon tartani. Néhol ugyanis az volt az érzésem, hogy az írónak sok saját tapasztalata lehet, mert nem egyszer felhívja a figyelmet olyan sztereotípiákra, amik erősen élnek a köztudatban és a kevésbé gyakorlottak fejében. Máskor azonban (és ez sem kevés alkalommal volt így) azt éreztem, hogy mintha csak kigyűjtött volna máshonnan összeollózott gyakorlatokat. Olyanokat is, amikről már régóta tudvalevő, hogy nem működnek minden esetben (pl. kártya teszt).
Pozitívum, hogy már a bevezetőben megemlíti, nem kell tartanunk a test megszállásától, és hogy a más irodalmakban oly gyakran említett ezüstszállal sem találkozott még soha „utazásai” során. Ebben jórészt csak azok hisznek, akik sokat olvastak róla, vagy azok, akik annyira hisznek benne, hogy ezért már látták is. Több gyakorló azonban arról számol be (köztük én is), hogy nem látták ezt a szálat.
Tisztában van a szerző azzal is, hogy az „asztrálszféra” nem egy sötét és titokzatos hely, de azt már tévesen magyarázza, hogy miért nem az – pedig erről is rengeteg tapasztalat összegyűlt már. Hasonlóan jár el a félelem kezelésével kapcsolatban is, amit többnyire helyes módon közelít meg, bár nem írja le a részéletes lépéseket, inkább csak egy általános alap lelkiállapotot javasol leküzdésére.
Tehát az író korántsem egy teljesen elvakult ezoterikus nézőpontból közelíti meg a témát, viszont a szokásos okkultista magyarázatok még így is ott lapulnak a tarsolyában, amiket előszeretettel a nyilvánosság elé is tár. Persze ez egyáltalán nem meglepő, a fázis természetéből fakadóan. Ez is csupán egy, a szerző számára szimpatikus világnézetre felépített rendszer.
Az alap kiinduló helyzetnek az ellazult testet és egy mentálisan relaxált állapotot javasolja, az éber tudat jelenlétének megőrzésével. Ezután pedig a vibrációk megjelenésével sürgeti az azonnali testelhagyást. Ez is amolyan féligazság. Ugyanis a vibrációk beköszöntével valóban ideális állapot teremtődik a „testelhagyásra”, azonban nem ez az egyedüli indikátor – sokakkal együtt magam sem éreztem ezt soha, mások viszont már beszámoltak róla a szemináriumokon, és előszeretettel használják is. Kiindulópontnak sem kizárólag a „relaxált” állapot tekinthető, bár valóban ideális lehet, ha a gyakorló el tudja azt érni, és megfelelően ki tudja használni. Azonban az ébredés utáni pillanatokat felhasználva gyakorlatilag átugorhatjuk ezt a legtöbb kezdő számára kivitelezhetetlen metódust.
Nézzük meg pár konkrét gyakorlat elemzését. Ezek egyébként tükrözni fogják a könyvre vonatkozó általános javaslatomat az olvasó számára: van közöttük megfontolandó és hasznos, míg a többi csak amolyan sallang.
Például ami használható, az a 48. oldalon található 15. gyakorlat, „A tudatos elalvás”. Erről számos más könyvben is találhatunk információkat.
Amit viszont (többek között) nem javasolnék, mert felesleges és csak eltereli az ember figyelmét a lényeges elemekről, az a 41. oldal 7. és 8. gyakorlata. Az előbbiben arra buzdítja az érdeklődőt, hogy miközben sétál, képzelje el milyen lenne, ha nem lenne feje… Utóbbiban azt az érzést szeretné begyakoroltatni, miszerint az ember az utcán járva nem ő maga mozog, hanem a világegyetem mozdul, illetve halad el mellette. Hogy ennek milyen funkciói vannak, és mi a kivitelezés oka, arról nem ad bővebb tájékoztatást, sajnos magam sem jöttem rá. Ezek, és más hasonló gyakorlatok meglehetősen feleslegesek és a tapasztalatlanok számára rengeteg félreértésre adhatnak okot, így összességében az eredményesség is erősen megkérdőjelezhető. A probléma az, hogy az ilyen és hasonló technikák nagyon divatosak az ezoterikus irodalomban, mert izgalmasnak tűnnek, azonban inkább csak arra jók, hogy az emberek elfantáziáljanak a különböző képzetek létrehozása közben.
És ez azért is elszomorító, mert egyébként máskor a szerző képes teljesen logikusan és hatásosan körvonalazni a hosszú távú stratégiai cselekvéshez szükséges erőfeszítéseket. Tud olyan gyakorlatokat adni, amelyek még az élet más területeire kivetítve is hasznosak lehetnek, mert általuk fókuszáltabb és céltudatosabb lesz az ember – ami valóban elengedhetetlen a konstans sikerekhez, bármennyire is kényelmetlen érzéseket is ébreszt ez néhányakban. Ezek között olyan gyakorlatok is vannak, amelyeket valóban alapvetőnek tartok, és tudom hogy működnek. Számos alkalommal tapasztaltam, és mások is, akiknek elmagyaráztam és tréningeztem őket.
Viszont a már korábban említetteknek köszönhetően, ez az egész nem áll össze ebben a könyvben egy rendszerré, amely alapján következetesen lehetne gyakorolni. Továbbá hiányoznak a más, idevonatkozó tapasztalatok leírásai, olyanoké, mint például a tudatos álmodás, vagy a téves ébredés. Így az egész könyv nagyon hiányos, kusza, nem alakul ki belőle egy használható praxis. Olyan ez, mintha lenne néhány nagyon jó minőségű téglánk, mellette pedig lenne pár teljesen hibás és felesleges, nekünk pedig ebből kellene házat építenünk minden tervrajz és a pontos utasítások rendelkezésünkre bocsájtása nélkül… Pedig vannak a műben jó gondolatok, amelyek viszont más hasonló irodalomból hiányoznak.
A könyv egyébként elég nehezen beszerezhető, de ez ne kedvtelenítsen el senkit. Ez nem egy alapvető tanulmány a fázishoz (tudatos álom/testen kívüli élmény), és kezdőknek sem ajánlom. Inkább gyűjtőknek való (már ha van ilyen rajtam kívül), és azoknak, akik már jelentős tapasztalattal rendelkeznek, de mégis szeretnének kedvtelésből szakirodalmat olvasni.
Mindig örülök (mivel sajnos elég ritkák az ilyen pillanatok), amikor olyan írást találok, amelynek köze van a fázishoz, de mégsem tudományos vagy ezoterikus elméletek tömkelegén kell átrágnom magam, hanem valamilyen történet elmesélésére szánja rá magát az író. Azért az ilyen olvasmányokat természetesen fenntartással kell kezelni, hiszen fikcióról van szó, amelyet többé – kevésbé néhány tudományos tényre támaszkodva alapoztak meg. Az előző mondatom lehetne akár teljesen felesleges is, ha nem találkoznánk lépten-nyomon olyanokkal, akik meglehetősen sűrűn és magabiztosan keverik a tényeket fikciókkal. Mégis, néha jól esik, amikor az ember szabadjára engedheti a fantáziáját, és valaki más vezetésére bízhatja magát. Aztán persze kiderülhet, hogy mégiscsak ami elsőre hihetetlennek tűnt, logikusan végiggondolva talán nem is annyira az. Igyekszem ebből a nézőpontból elmondani véleményem a könyvről.
Őszintén megmondom, Amy Plum írónőről nem sokat tudok, aminek talán az lehet az oka, hogy bár külföldön meglehetősen nagy népszerűségnek örvend, itthon azonban másik könyvét még nem adták ki. Ráadásul nem sűrűn olvasok regényeket. Ha mégis, akkor az valamilyen, általam preferált témába vágó kell hogy legyen. Értsd így: nem vagyok az a típusú ember, aki a könyvesboltok polcain elterülő történetektől várja, hogy némi izgalom költözzön az életébe.
De akkor térjünk is ki erre a sztorira:
Nem túl eredeti módon indul a könyv, egy kísérlettel. Sok hasonló történet kezdődik így (lásd: Maniac), de ez még persze nem negatívum. Hét 20 év alatti fiatal, akik meglehetősen komoly alvási zavarokkal küzdenek, arra vállalkoznak, hogy egy kísérletben vesznek részt, amely a számukra legfontosabbat ígéri: innentől kezdve végre kialudhatják magukat. A történet folytatása sem túl eredeti: a kísérletbe hiba csúszik, és ettől teljesen kiszámíthatatlanul alakulnak az események. Ugyanis az alanyokat nem tudják felébreszteni, az orvosok szerint kómába estek. Azonban ez nem egyszerű kóma, (és ettől a ponttól kezd izgalmassá válni a helyzet – legalábbis számomra) mivel a srácok az élmények alatt folyamatosan öntudatuknál vannak, ráadásul mindannyian együtt, egy közös álomban. Pontosabban több közös álomban. A REM szakaszok hossza ugyanis megnyúlik, és innentől kezdve álomról – álomra ugrálva együttes erővel próbálnak győzedelmeskedni rémálmaik felett, és életben maradni. Miután hamar rájönnek, hogy nem egyszerű horror víziókról van szó, hanem mindegyikőjük legrémisztőbb korábbi rémálmába csöppennek egymás után, megpróbálják kitalálni, hogyan lehetnének úrrá ezeken a nem éppen kellemes élményeken. Azt hiszem ennyi elég is volt a történetből, több okból:
aki akarja, úgyis elolvassa (szerintem érdemes),
nem akarok túlzottan spoilerezni, éppen az első pontra hivatkozva.
Még annyit, hogy a könyv két kötetes, a folytatás itthon előreláthatólag csak idén nyáron fog megjelenni. Miután az első rész elég hirtelen, és egy elég komoly csavarral záródik, ez nem túl jó hír. Addig is marad az első könyv.
De most már inkább nézzük meg, hogy mennyire állná meg a helyét ez az egész a valóságban:
Sorozatos tudatosság az egymás után következő REM szakaszokban.
A könyvben a különböző helyszíneken folyamatosan tudják a szereplők, hogy egymás álmába csöppentek. Illetve az álmok között üres térben helyezkednek el, amikor szintén öntudatosak. Már mások, és én is tapasztaltam, hogy az egymást követő álomhelyszíneken megmaradhat a tudatosság (akár 5 álmon keresztül is), ám ez nem törvényszerű. Az pedig szinte teljesen kizárt, hogy valaki az összes álmában tudatos legyen (eddigi tapasztalataink szerint). A könyvben azonban ezt írhatjuk a kísérlet számlájára. Van azonban itt még valami, ami érdekes: az üres térben megjelenő tudatosság. Sok fázis gyakorlóval megesik, hogy nem látnak, hallanak és érzékelnek semmit, ennek ellenére – vagy éppen ezért – mégis tudják, hogy a fázisban vannak. A kezdők rendszerint elszalasztják ezeket a lehetőségeket, pedig ez az állapot is átalakítható egy teljes érzékelésű tapasztalattá.
Teremtés
Miután a szereplők átgondolják, hogy hogyan tudnának védekezni a rájuk támadó szörnyektől, egyikőjük rájön, hogy tárgyakat tud teremteni. Próbálja megosztani a többiekkel hogyan kell ezt kivitelezni, akik sajnos nem igazán értik. Kár, mivel elég jól elmagyarázza az író a megfelelő lelki állapotot! Ez pedig a valódi tudatos álmokban sincs másképpen, természetesen rengeteg speciális technika használatával összekötve. Sajnos a srácok nem jutnak el addig, hogy rájöjjenek: nem csak különböző objektumokat tudnának létrehozni ebben az állapotban, hanem az események kimenetelére is hatással lehetnének. Sebaj, talán a második könyvben.
Csoportos álmodás
Az írók egyik kedvenc és alapvető motívuma, hogy többen is találkoznak egy álomban, és együtt vesznek részt a történésekben. Ez valóban lehetséges? Örökzöld téma, sokakat nagyon foglalkoztat, ami érthető is. Ez idáig azonban tudományos magyarázat vagy tapasztalat sem igazolni, sem megcáfolni nem tudja. Olykor felbukkannak városi legendák, és internetes fórumokon bejegyzések, amik szerint volt, akinek sikerült.
Ha meghalsz az álomban, meghalsz az életben is
Egy másik visszatérő közös pont, hogy a szerzők azzal teszik izgalmasabbá történeteiket, hogy ha szereplőik meghalnak egy álomban, akkor az a fizikai világban is megtörténik. Bármennyire is izgalmas és nyomasztó ebbe belegondolni, szerencsére ez nincs így. Az álomban a halál nem minden esetben egyenlő a fizikai elmúlással, a legtöbbször inkább csak szimbólum.
