Érthető hogy sokan, mielőtt belekezdenek egy olyan ismeretlen terület tanulmányozásba és gyakorlásába, mint a fázis (tudatos álom/testen kívüli élmény), szeretnének utánajárni, hogy hordoz-e bármiféle veszélyt és kockázatot. Ezért ebben a cikkben átnézzük a legújabb kutatás eredményeit ezzel kapcsolatban, aztán olyan kérdéseket érintünk, amelyek a leggyakrabban fel szoktak bukkanni az emberekben. A szerző saját, és az általa tréningezett emberek élményeiből szerzett tapasztalatok fényében tisztázza a kérdéseket.
Röviden, tömören: Az APA PsycNet oldalán olvasható Tadas Stumbrys 2021-es cikke szerint1, (amelynek címe: Dispelling the shadows of the lucid night: An exploration of potential adverse effects of lucid dreaming – A világos éjszaka árnyainak eloszlatása: A tudatos álmodás lehetséges káros hatásainak feltárása) nem igazán van káros hatása a tudatos álmodásnak.
Bár a jelenségehez általában építő jellegű hatásokat társítunk, mint például a pozitív, erőt adó élmények; a rémálmok és az álmatlanság mértékének enyhítése; a motoros készségek javítása; a kreativitás fokozása; és a személyes növekedés, fejlődés; mégis egyre inkább előtérbe kerül a kérdés, hogy gyakorolhat-e az alvásra és az egészségre valamilyen kockázatot. Ebből a kérdésből kiindulva jött létre a kutatás. A tanulmány a káros hatások három lehetséges területét – az alvásminőséget, a disszociációt2, és a mentális állapotot – igyekezett feltárni a résztvevők saját, önmagukon végzett megfigyelésén keresztül.
A kérdőívet 489 ember töltötte ki, akiknek 94%-a tudatos álmodó. Hogy a maradék 6%-ra, (akik bár nem tudatos álmodók, de kitöltötték a tesztet, és a válaszaik beleszámítottak az eredménybe) mi szükség volt, az jó kérdés, de legalább ilyen nagyszámú mintánál nem vitte félre túlságosan az eredményeket.
Az kiértékelés szerint a tudatos álmok gyakorisága nem a rosszabb alvásminőséggel vagy a nagyobb disszociációval, hanem a jobb mentális jóléttel függött össze.
Sőt, a legtöbb tudatos álmot érzelmileg pozitív élményként tapasztalták, és a tudatos álmodók többsége semmilyen negatív következményt nem tulajdonított a tudatos álmoknak. Szóval – legalábbis a jelenlegi eredmények alapján -, úgy tűnik, hogy a tudatos álmodás megtapasztalása nem fejt ki nyilvánvaló káros hatásokat, bár a tudatos álmok kis része (körülbelül 10%) negatív tónusú volt. Az ok-okozati összefüggések megállapításához azonban jövőbeni longitudinális3 vizsgálatokra van szükség.
A fentiekből látszik, hogy jelenlegi tapasztalataink és tudásunk szerint nem beszélhetünk arról, hogy a fázis tapasztalatoknak (tudatos álmodás/testen kívüli élmény) súlyos, negatív következményei lehetnek, mégis számos egyéb aggodalom is fel szokott merülni az emberekben, amelyek általában a következők.
Sokak szerint például a fázis gyakorlása elidegeníthet az élettől, mivel a fázisban bármely tetszőleges élmény megtapasztalható, így az ember könnyedén olyan függővé válhat, aki folyton a fázisban akar lenni, a fizikai világ pedig egyre kevésbé érdekli. Azonban fontos tudni, hogy a fázisba lépéshez az agy meghatározott állapotára van szükség (REM szakasz, az alvás egy fázisa), így nem fordulhat elő, hogy az ember tetszőleges ideig tartózkodik benne, hiszen előbb-utóbb mindenképpen ébredés lesz a kimenetel. Ha szeretne is valaki több időt eltölteni a fázisban, ez akkor sem lehetséges számára, hiszen az alvás és a REM szakasz ideje limitált. Maximum a belépési kísérletek sikerességi arányának növelésével lehet fokozni a fázisok számát és ezáltal a benne töltött időt, amihez a gyakorlatok helyes, kiegyensúlyozott és pontos kivitelezése járul hozzá. Szóval a fázis nem egy korlátlanul rendelkezésünkre álló állapot, így elég nehéz függőség kialakulásáról beszélni.
Azonban azt mindenképpen fontos megjegyezni, hogy természetesen a gyakorlóban olykor intenzív vágy ébredhet a fázisozás iránt, amely akár terhére is lehet.
Amennyiben ezt a vágyat kordában tudja tartani, mintegy üzemanyagként felhasználva a gyakorlatok végzésének motorjához, ez még segítségére is válhat. Viszont amikor a vágy elér egy túlzottan magas fokot, az könnyedén zavart okozhat a koncentrációban és a gyakorlati megvalósításban, akár átmeneti alvászavarokat is okozva. Végül ennek az lesz a következménye, hogy sokkal ritkábban és spontán módon történik meg a fázisba lépés, amely csalódottsághoz, vagy akár feszültséghez is vezethet. Az ideális állapot, amikor a gyakorló a fizikai világot és a fázis világát szét tudja választani magában, egyensúlyban tudja tartani, pontosan tudván azt, hogy mikor minek van itt az ideje, mikor mit kell megtennie, és mikor melyikre kell koncentrálnia. Ezáltal a két világ nem egymás rovására, hanem mintegy egymást kiegészítve és erősítve van jelen az ember életében. Szóval nem valószínű, hogy valaki olyan mértékű függőségi viszonyba kerül a fázissal, mint például az alkoholisták az alkohollal, ugyanis a valóság idő előtt az orrára koppint.
Mások attól tartanak, hogy a fázisozás során idegen lények hatása alá kerülnek, amelyektől nem tudnak megszabadulni.
Ahogyan az előzőekben már emíltésre került, a fázis az alvás REM szakaszában történik, amelyen minden éjszaka többször is keresztülmegyünk, illetve a tudatos álmok, és a testen kívüli élmények egyébként is előfordulnak spontán módon. Tehát, ha fiziológiai szempontból vizsgáljuk a kérdést, akkor kijelenthetjük, hogy mivel agyunk minden éjszaka többször is időzik a REM szakaszban (bár az esetek többségében nem vagyunk tudatosak), és mégsem leszünk megszállottak, ebből az következik, hogy ettől továbbra sem kell félnünk. Amennyiben okkultista, ezoterikus nézőpontból állunk a kérdéshez, a következtetés akkor is hasonló. Ugyanis ha azt feltételezzük, hogy az asztráltest és az én minden éjszaka kiemelkedik a fizikai és az étertestből, és minden reggel visszatér oda, mégsem történik megszállás, akkor joggal feltételezhetjük, hogy ha ezt tudatosan igyekszünk végrehajtani, ez akkor sem fog megtörténni.
A feltételezéseknek talán az alvási paralízis jelensége adta meg az alapját, amely valóban lehet szélsőségesen kellemetlen állapot, viszont a kellő információval és gyakorlattal felvértezve ezek akár élvezetessé is transzformálhatóak.
Fontos megjegyezni, hogy a szerző és a segítségével gyakorlók tapasztalatai is azt bizonyítják, hogy a kellemetlen élményekre hatással lehetünk, és azok végkimenetelét megváltoztathatjuk. Tulajdonképpen nem maga a fázis hordoz magában félelmet kiváltó okokat, hanem éppen fordítva. A gyakorló elnyomott vagy tudatos félelmei jelenhetnek meg a fázisban, ezért aki fokozottan fél a jelenség hatásaitól, annak érdemes először fokozatosan, és a megfelelő tudással megalapozottan hozzáfogni a gyakorláshoz.
Amikor valaki attól tart, hogy a fázisozás során képtelen lesz visszatérni a testébe, ez esetben is az előzőekben felsorolt gondolatmenetre hivatkozva érvelhetünk ellene.
Ugyanis ha minden éjszaka alszunk, és minden reggel felébredünk, akkor aligha képzelhető el, hogy csupán azért, mert tudatosságot viszünk az alvás bizonyos szakaszaiba, ez ne lenne másképpen. Illetve ha a félelem azon alapul, hogy asztrális projekció során elszakadunk a fizikai testtől és nem találunk vissza hozzá, akkor is mondhatjuk, hogy ez szionitén egy logikátlan feltételezés, hiszen az okkultista tanok szerint egyébként is minden elalváskor elválunk a fizikai testünktől, és ennek ellenére minden reggel visszatérünk hozzá.
A fentiekből látható, hogy egyelőre úgy tűnik, a fázisozásnak nincsenek komoly kockázatai.
A megkérdezettek csupán tíz százaléka számolt be negatív tónusú tudatos álmokról, 90% pedig pozitív, építő jellegű élményként emlékezett tapasztalataira; a túlzott vágyakozás természetes ellenszere pedig a dekoncentráció által elmaradt élmények kijózanító utóhatása. Mindenestre valóban érdemes a kutatóknak tovább vizsgálni a témát, mi pedig kíváncsian várjuk az eredményeket, miközben saját tapasztalatainkat gazdagítjuk.
Egyre több embert érdekelnek a fázis jelenségek (tudatos álom/testen kívüli élmény), és ennek köszönhetően a tudományos érdeklődés is egyre inkább növekszik a téma iránt. A kutatók eltérő stratégiákkal és módszerekkel igyekeznek különböző kérdéskörökre egzakt válaszokat találni, ám sokszor előfordul, hogy az eredmények fényében csak további kérdések merülnek fel. A kutatások egyik módszere – amelyet Michael Raduga is alkalmaz egyik projektjében, a Project Elijah-ban – olyan önkéntesek gyűjtése, akik képesek a fázisba lépni, és ezután különböző feladatokat végrehajtani, amelyeket később kiértékelnek. Ebben a cikksorozatban a szerző saját élményeit osztja meg a Project Elijah-val kapcsolatban. A feladatok csupán vázlatosan kerülnek ismertetésre, a vizsgálatok céljai nélkül. Nagyon fontos, hogy ezekből a tapasztalatokból semmilyen komoly következtetés nem vonható le, hiszen ezen kutatások célja éppen a tömeges eredményeken keresztül történő ismeretszerzés, hogy általuk nagyobb rálátásunk legyen a fázisra.
A gyakorló lépjen a fázisba, keressen valakit akit ismer, csípje meg és ébredés után ellenőrizze a csípés nyomát a valóságban.
XY-al egy ismeretlen településre jutottunk. Hegyvidéki volt, olyasmi, mint Sopron. Kerestük a település nevét, de nem láttuk sehol. Össze-vissza mászkáltunk, mindenféle épületekben, de senkivel sem találkoztunk. Egyszer csak rájöttem, hogy ez egy álom, és mondtam neki, hogy csipkedjen meg, de aztán eszembe jutott, hogy nekem kell megcsípnem őt. Erősen és hosszan megcsíptem a bal vállát, kicsit fájhatott is neki, az arcán láttam a fájdalmat. Felébresztettem magam, de nem látszódott semmi a karján, ő már ébren feküdt mellettem az ágyban. Viszont pont a csípés helyén van az oltás nyoma, ami hasonlít egy csípésre.
A gyakorló lépjen a fázisba, vegyen be egy, a Csúcshatás filmből ismert NZT pirulát, és figyelje meg a tudatára gyakorolt hatását.
Első kísérlet: Az asztalon kerestem, de nem találtam és gyorsan kiestem.
Második kísérlet: Ott volt az asztalon. Bevettem és először nem éreztem semmit, de aztán hamar kitisztult a tudatosságom. Nehéz elmagyarázni. Csak álltam egy helyben és vártam, hogy mi lesz. Jobban éreztem a testem és a fázist is. Mélyebb lett a fázis. Az asztalon a mobiltelefonom elkezdett magától nagyon élénk színekben játszani. Ki akartam menni az ablakon, de nem sikerült.
Harmadik kísérlet: Könnyedén beléptem újra, és megint be akartam venni a tablettát. Az előbb meglehetősen jó érzés volt, érezni akartam újra. Kerestem a zsebemben, de nem találtam. Végül úgy döntöttem semmi értelme a keresésnek, inkább a kezembe teremtettem meg a pirulát, a saját szemem láttára. Miután bevettem, megint hasonlóan jó érzés volt, csak erőteljesebb. Erős lett a fázis és kiélesedett. Az utcán álltam és nem tudtam mit kezdjek ezzel a helyzettel. Harcolni akartam egy fickóval, aki először megijedt, de aztán az elmémmel maradásra bírtam. Végül nem harcoltunk, nem láttam értelmét. Aztán megjelent Michael R., és elkezdtünk versenyt futni. Mindig egy lépéssel előttem volt, és egyszer csak azt mondta, hogy ne a fázis környezetre koncentráljak, hanem saját magamra. Ezt megértettem, amitől azonnal felgyorsultam és lehagytam könnyedén. Egy üres rétre értem, és találkozni akartam valakivel, akivel régóta szeretnék. Meg is jelent, de túl távol volt tőlem. Aztán homályosabb lett, mintha csak a fejemben lenne, és onnan vetülne ki a fázis térbe. Végül ezt is meguntam és repülni akartam. Ébredés után azonnal újra be akartam kerülni, hogy újra bevehessek egy tablettát, valamiért nagyon jó volt.
A gyakorló lépjen a fázisba, és tépje vagy vágja le az egyik ujját, figyelje meg a fájdalmat, valamint hogy érzi-e a levágott ujjat és tudja-e irányítani.
A régi lakásban vagyok a nappaliban. Ott van Fifi (a kutyám) is, és leginkább azzal múlatom az időt, hogy simogatom. A. behoz egy tálcán egy adag sült húst, aminek B. nagyon megörül. Odamegy, hogy levegyen belőle egy darabot, de aztán észreveszi, hogy ez nem az ő szájíze szerint van elkészítve. Ezen nagyon megsértődik és hisztizni kezd, kimegy a szobából. Én is nézem a húsokat az ágyon ülve és az előbb látott jelenetre gondolok, hogy mégis mi történhetett. Elkezdem számolni az ujjaim, és 7-et számolok. Mivel a múlt éjjel is megettem ugyanezt, de akkor nem lettem tudatos (amit utólag nagyon felróttam magamnak), most azonnal azzá válok, gyorsan felállok és bemegyek a szobámba. A. utánam akár jönni, de kicsukom. Egyedül akarok lenni, mert tudom, hogy ez a feladat nekem elég megterhelő. Valójában már többször eszembe jutott a fázisban, de sohasem tudtam levágni az ujjam. Egyszerűen képtelen voltam megtenni. És ez most sincs másképp. A kezeimből kijövő energiával újra és újra tárgyakat reptetek, hogy ezzel váljak benne biztossá újra és újra, hogy ez a fázis. Elsőre sikerül megtalálnom vagy 4 fajta kést, de egyszerűen nem bírom levágni az ujjam. Minden nagyon mély és reális, mélyítéssel nem is kell foglalkoznom, gondolom az intenzív undor, hogy le kell vágnom az ujjam, automatikusan mélyít.
Eszembe jut, hogy talán ha elkezdem a jobb kezemmel a bal kezem mutató ujját leszakítani, az elviselhetőbb lesz, bár hosszadalmasabb. El is kezdem húzni, de ahelyett, hogy leszakadna, elkezd nyúlni, mint a tészta és fáj is. Arra gondolok, hogy ez így csak nem lesz jó, mert ha így folytatom, akkor soha az életben nem végzek a feladattal, mégiscsak egy késsel kellene levágni. Újra a késekre nézek, de úgy tűnik, hogy az ízületek miatt ez sem menne túl gyorsan, és félek hogy egy hosszadalmas trancsírozásba torkollna az öncsonkításom, amihez szintén nincs semmi kedvem. Arra gondolok, talán egy recés élű késsel jobban menne és találok is egyet, mégsem tudom ezzel sem megtenni. Elkezdem megint húzni az ujjam, megint elkezd nyúlni és megint fáj. Aztán újra a kés használatán kezdek gondolkodni és ez a kör még megismétlődik párszor, aztán szépen lassan felébredek, de annyira homályos a tudatom, hogy nem bírok egy ciklust sem végig csinálni az indirekt technikákkal, és felébredek teljesen. Az ujjamban ugyanaz a fájó, zsibbadó érzés van, mint a fázisban. Egy adott ponton fáj, a kézfejem felöli ujjperc közepe, a fázisban ez a rész vékonyodott el, amikor húztam.
Még most is érzékeny ha rá gondolok, pedig már vagy negyedóra eltelt. Ha mozgatom az ujjaim, egyértelműen érzem a fájdalmat, ami most már inkább zsibbadás, a többi ujjamhoz viszonyítva. Az érdekes, hogy ébredés után elkezdtem ugyanúgy húzni egy másik ujjamat mint a fázisban, de a valóságban egyáltalán nem úgy fáj. A fázisban egy adott ponton fájt, ahol elvékonyodott, a valóságban viszont az egész ujjam. A fázisban nem is éreztem a másik kezem szorítását az ujjamon, most ez is feltűnt, a fázisban eszembe sem jutott. Számomra egyértelmű, hogy az érzést az agyam hozta létre, egyszerűen ezt a típusú fájdalmat így tartotta reálisnak. Ezzel kapcsolatba nem hiszem, hogy volt konkrét tapasztalata, amiből ki tudott volna indulni. (Sohasem húztam/húzta senki semmilyen testrészemet, azért, hogy leszakítsa.) Az érdekes, hogy ez a modellezett fájdalom megmaradt ébredés után, és még most is érzem kicsit. Persze, a fázisból felébredve a fizikai és mentális érzések is velem maradnak, de a fázisból kiindulva nem emlékszem ilyen intenzívre korábbról.
A gyakorló lépjen a fázisba, és tizenöt másodpercen keresztül tapogassa meg intenzíven a saját testét, miközben megfigyeli, hogy mennyire lett realisztikusabb a fázis tere, és a testérzékelése.
A gyermekkori szobámban vagyok és elkezdem számolni az ujjaimat. Hatot számolok, és ettől rájövök, hogy egy álomban vagyok. Eszembe jut a feladat, és elkezdem tapogatni gyorsan a fejemet, aztán az egész testemet is. Ami feltűnik azonnal, hogy eddig nem éreztem a testemet, csak volt egyfajta testem, de a tapogatás után kezd el igazán a testem érzékelése beindulni, és egy intenzív hő is elkezd keletkezni a dörzsöléstől, de a fázis tér érzékelése nem lesz mélyebb. Azt gondolom ideje valami mást is csinálni. Repülni akarok, elvetve egy másik cselekvési tervemet. Találkozni akartam pár másik emberrel, hogy megkérdezzen tőlük mit gondolnak rólam, de ezt most hirtelen teljesen lényegtelennek érzem. Megpróbálok felemelkedni a szobában, de nem sikerül. Kimegyek a bejárati ajtóhoz, hogy kintről rugaszkodjak el, a szabad ég alatt. Ahogyan kinyitom az ajtót, egy ismeretlen helyen találom magam, egy réten, hatalmas fákkal, gyönyörű az egész.
Egy óriási épület ajtajában vagyok, aminek a bejáratához egy magas lépcsősor visz. Ideális az elrugaszkodásra, és amint megteszem, ki is nézem magamnak a repülés irányát, és arra haladok. Érzem a levegőt magam körül, és arra gondolok, vajon miért ilyen népszerű a repülés a fázisban, és miért élvezem ennyire. Tudom, hogy bármit csinálhatnék, mégis ez az egyszerű folyamat annyira élvezetes számomra, hogy csak erre vágyom. Közben megállok a levegőben és ismét elkezdem tapogatni magam, de az eredmény ugyanaz. Nem mélyül el a fázis. Egy idő után elsötétül minden. Ez igazán remek állapot a mélyítés tesztelésére, ezért újra elkezdem tapogatni a testem, arra vagyok kíváncsi, hogy ettől vajon újra megjelenik-e a tér, mert most még mindig egy sötét helyen vagyok, de nem járok sikerrel. Nagyon szeretnék visszatérni egy teljes értékű fázisba, ezért váltok a szenzomotoros vizualizációra, aztán a kézdörzsölésre. A szenzomotoros vizualizációtól zöld foltok kezdenek el megjelenni, de nem fejlődnek tovább, ezért váltok a kézdörzsölésre, amitől megjelennek homályosan a kezeim, amikkel elkezdek újra tapogatni és kibontakozik egy helyiség.
Két kolléganőm van velem, egy ismeretlen teremben. Valamelyik oktatóról kezdenek el beszélni, és az egyikőjük kitessékel az ajtón, hogy ez most nem rám tartozik. Kicsit rosszul esik, de igazából nem érdekel a pletyka, megint repülni akarok. Ugyanannak az épületnek az ajtajához jutok ahonnan először próbálkoztam, és most kicsit nehezebben megy a repülés, de azért sikerül. Látok a levegőben egy egyszarvút (szárnyak nélkül) repülni, és arra gondolok, hogy milyen menő lenne ráülni és vele együtt repülni, ezért próbálom utolérni, de nagyon hamar szem elől tévesztem. A fázis pedig megint elkezd elsötétülni. Igyekszem mindent alaposan fejben tartani, és a lényeg, hogy nekem nem mélyítette el a fázisomat a testen tapogatása, de a testemet sokkal intenzívebben érzékeltem tőle.
A gyakorló lépjen a fázisba, egyen valamit és érezze, hogy jóllakott. A fázisból kilépve ellenőrizze, hogy megmaradt-e vele a jóllakottság érzése.
Egyszer csak kikelek az ágyból, a régi lakásban vagyok. Elindulok az utcán, de még sötét van, és fura érzés vesz erőt rajtam. Az emberek körülöttem túl harsányak az utcán, nem akarok a közelükben lenni. Furcsállom, hogy az öltönyöm van rajtam, hiszen nem abban aludtam el, és nem is emlékszem, hogy miután felkeltem, felöltöztem volna. A szemmaszk a szememen van, és fura, hogy az egyik szememre mégis látok, átlátok rajta. Ekkor jövök rá, hogy ez a fázis. Tapogatom a szemem, és rájövök, hogy tényleg ott a maszk, de átlátok rajta, csak a bal szememmel nem. Elhatározom, hogy azzal is látni akarok, ezért megteremtem a látásom, de kicsit tartok tőle, hogy felébredek közben. Szerencsére ez nem történik meg, sikerül teljesen bent maradnom. Fel akarok repülni, de nem járok sikerrel. Eszembe jut, hogy ennem kell valamit, ezért gyorsan a konyhába teleportálom magam. Kinyitom a hűtőt, de nincs benne semmi olyasmi, amit szívesen megennék, viszont az előbb láttam az asztalon egy pizzát. Gondolom az is jó lesz, és szeretem is, úgyhogy odamegyek megenni. Előtte még megtapogatom a konyhabútort, hogy fenntartsak. Mire odaérek a pizzához, addigra az már nem is pizza, hanem virslik egy kupacban, amikre sajt van olvasztva. Elkezdem enni, és közben bejön a konyhába A. Azt mondja, hogy nincs rendben az étkezésem és rendbe kellene rakni, amivel egyet is értek, a fázisban is, meg a valóságban is. De félre tolom A.-t, mert az ételre akarok koncentrálni. Nem érzek semmi különöset, lenyelem a falatokat és érzem a gyomromat, azt érzem üres és éhes vagyok továbbra is. Próbálok még jobban koncentrálni, de ezen kívül nem érzek mást, aztán szép lassan felébresztem magam, de a valóságban is inkább csak üresnek és éhesek érzem a gyomrom, a virslit nem érzem benne.
Mivel kevés sorozat hozza kapcsolatba történetét tudatos álmokkal és testen kívüli élményekkel, ezért mindenképpen izgalmas, amikor felbukkan egy olyan széria a láthatáron, ami a fázist választja cselekménye hátteréül. Azt természetesen már megszokhattuk más alkotások kapcsán, hogy ezeknek a történeteknek általában többé-kevésbé csak laza kapcsolódási pontjaik vannak a valósággal, ezért nem is érdemes hozzájuk ebből a szempontból komoly elvárásokkal közelíteni. Ha viszont ezzel tisztában vagyunk, és úgy nézzük ezeket a filmeket, hogy közben az egyetlen célunk a szórakozás, akkor nem fenyeget a veszély, hogy illúziókba ringatjuk magunkat, vagy csalódottá válunk a fázis (tudatos álom/testen kívüli élmény) elbulvárosítása miatt. Ha ezt fejben tartjuk, a Ne higgy a szemének izgalmas szórakozásnak ígérkezhet.
A Ne higgy a szemének sztoriját Sarah Pinborough írónőnek köszönhetjük, aki először könyv formájában tárta a világ elé nem mindennapi történetét, később pedig e könyv alapján készítette el a Netflix a hatrészes, egyenként 46 – 50 perces minisorozatát.
Ha röviden és tömören szeretnénk fogalmazni arról, hogy mire számíthat az, aki elkezdi nézni a sorozatot, akkor annyit mondhatnánk: valami betegre. Persze ez nem azt jelenti, hogy a megbotránkoztatás az egyedüli célja. A Ne higgy a szemének inkább cselekményének és végkifejletének köszönheti azt, aminek hatására néhány néző a sorozat végére azt érezheti, hogy ez azért kicsit sok volt. Másoknál pont az ellenkező hatást érheti el, ami szintén nem véletlen: tényleg egészen egyedire sikerült mind a hangulat, mind maga a történet, aminek természetesen számunkra a fázissal való kapcsolata adja a krémjét.
„Csipkedem magam, mint egy őrült. Hülyének érzem magam.”
Ha kicsit mélyebbre akarunk menni ennek megértésében, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a Ne higgy a szemének olyan különböző műfajokat kever egészen egyedi módon, amihez még a sokat látott nézők sem igazán vannak hozzászokva. Az epizódok nézése közben az embernek néhol az a benyomása, hogy a Netflix le akar nyomni egy brazil szappanoperák mintájára készített valamit a torkán. Ugyanakkor a sorozat ezeket az elemeket éppen csak annyira és éppen csak úgy használja, hogy amikor az már túl menne a tűréshatáron, elkezdi csepegtetni a természetfelettit (már amennyiben a fázist nevezhetjük természetfelettinek) és a misztikumot, amit mesterien átitat thriller elemekkel. Azt is mondhatjuk, hogy a Ne higgy a szemének egyesíti és keveri a természetfeletti-, pszichológiai thrillerek feszültségét és baljós hangulatát a szappanoperákra jellemző szerelmi háromszögekkel és függőségi viszonyokkal.
„Akarnod kell a változást!”
Olyan filmek szájízét idézi fel a nézőben a Netflix alkotócsapata a Ne higgy a szemének segítségével, mint például a Holtodiglan és A homok titkai, de jut egy csipetnyi A szürke ötven árnyalatából is. Ha pedig tudatos álmodás, akkor természetesen legtöbbeknek azEredet fog eszébe jutni a sorozat láttán, de meg kell említenünk az Álomküzdőket is, a testen kívüli élményekkel kapcsolatban pedig azAstral-t. Egészen elképesztő, hogy ennyi különböző témájú és hangulatú filmre emlékezteti az embert a sorozat, egy dolog azonban biztos. Ha ezeket szeretnénk szándékosan összegyúrni, akkor aligha végezhetne bárki jobb munkát, mint Sarah és a Netflix. Amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy a feszültségkeltést és fenntartást mesterien használja az író, aminek köszönhetően aki rákap a sorozat ízére, aligha tudja megállni, hogy kikapcsolja mielőtt a hat rész végére ér.
„Örökké rémálmokkal akarsz küzdeni?”
Előzetes információk nélkül szinte lehetetlen kitalálni a végkifejletet, és hogy ki mivé válik a sorozat végére. Emiatt is annyira lebilincselő a történet, képes teljesen behúzni a nézőt, aki folyamatosan csak kapkodja a fejét és próbálja kitalálni, hogy ki lehet az igazi áldozat és valójában ki a minden szálat mozgató pszichopata. A lezárás pedig hagy maga után egy enyhe gyomorgörcsöt az emberben, amitől kellemetlenül érzi magát, ugyanakkor megéli, hogy végre valamitől leesett az álla és sikerült valami nem mindennapi filmélménnyel gazdagodnia. Persze mindettől függetlenül kétségtelen, hogy nem fogja elnyerni mindenkinek a tetszését.
Szándékosan nem fogjuk kivesézni a történet cselekményét, és nem kezdjük el a realitástartalmát elemezni, hiszen ezzel tönkretennénk az élvezhetőséget, márpedig a Ne higgy a szemének nem akar mást, csak szórakoztatni. Sarah valami izgalmasat és egyedit akart alkotni, amitől felfigyelnek írói tehetségére, ezt pedig sikeresen abszolválta. Ugyanakkor a sorozat egy szélesebb nézőközönséghez fogja eljuttatni a tudatos álmok és a testen kívüli élmények jelenségét, olyanokhoz is, akik egyébként nem feltétlenül filozofálnának ezeken a témákon, így viszont elkerülhetetlenül látóterükbe kerül a fázis.
„Meg kell tanulnod irányítani az álmaid.”
Hogy ennek hatása mekkora lesz, azt előre nehéz megmondani, de jelenleg az látható, hogy mind a könyv, mind a sorozat nagy népszerűségnek örvend. Az más kérdés, hogy a hiszékeny és rutintalan nézők mennyire fognak irreális elvárásokat táplálni a sorozat megtekintése után a fázissal kapcsolatban, már csak azért is, mert még a tapasztalt gyakorlók előtt is rendszeresen felbukkannak új kérdések, amelyek megválaszolása további kutatások eredményeitől függ.
„Az alvás mást jelent számomra.”
Összességében a Ne higgy a szemének bátran ajánlható olyanok számára, aki szeretik a váratlan fordulatokban bővelkedő természetfeletti/pszichológiai thrillert, a beteges szerelmi szálakat és háromszögeket, és érdekli őket a tudatos álmodás és testen kívüli élmény. Azok viszont, akik valami olyasmit keresnek, ami releváns a fázissal, de azért kissé szórakoztató formában van tálalva, inkább egyelőre ne kezdjenek bele a sorozatba.
Charlie Morley tudatos álmodással (és árnyékmunkával) foglalkozik, buddhista irányzatból megközelítve, mégis figyelembe véve a nyugati kutatások eredményeit is. 12. születésnapjára egy NovaDreamer szemmaszkot kért édesapjától, azonban ezt sohasem kapta meg. Azonban az éber álmok iránti érdeklődése megmaradt, és elhatározta, hogy megtanulja hogyan kell tudatosan álmodni. Kamaszkorában leginkább szexuális vágyainak megtapasztalására használta a módszert, később a tibeti buddhizmuson keresztül megismerkedett az álomjógával is. Ezután könyveket kezdett el írni a témában, Magyarországon eddig két kötete került kiadásra: az Álmodj fényt a sötétségbe! (2018) és az Éber álmodás (2015). Nézzük meg az utóbbit egy kicsit alaposabban!
A könyv szerkezete meglehetősen olvasóbarát, jól tagolt, szellős, és a különböző célú szövegrészek jól elkülönítésre kerültek. Megtalálható benne az éber álmodás fogalmi leírása, alapvető gyakorlatok a tudatos álmodás eléréséhez, tudományos kutatások eredményei, néhány gondolat a buddhista filozófiából, ellenőrzőlisták, gyakorlati tapasztalatok/esettanulmányok, és felhasználási területek.
„… meg tudom erősíteni azt, amiben mindig is hittem: az éber álmodás meg tudja változtatni az életedet.”
Charlie különválasztja a tudatos álmokat a testen kívüli élményektől (és megjegyzi, hogy ez továbbra sem vitathatatlan nézet), ebben a könyvében pedig az előbbivel foglalkozik, ahogy az a cím alapján is várható. Elmagyarázza, hogy a tudatos álom egy olyan álom, amelyben az álmodó tudatában van annak, hogy álmodik. Tehát ez nem egy erős vizualizáció, és még csak nem is egy nagyon élénk álom. Bár a legtöbb tudatos álom meglehetősen valóságosnak tűnik, ez önmagában mégsem elég, ha az ember nem ismeri fel magát az álmot.
„Amint átlátunk az álom hallucinogén valóságán, és felismerjük, hogy illúzió, könnyebben felismerjük az illúziót az ébrenlét során is.”
A gyakorlatok leírása között megtalálható az álomnaplózás, az álmok felidézésével való foglalkozás néhány módszere, az álomjelzők észrevételének lépései, és a hipnagóg állapot felfedezésére irányuló stratégia. Továbbá beszél a valóságtesztelésről, és bemutat ezek közül hármat. A Columbo-módszerrel elmagyarázza, hogy a gyakorlónak napközben olyanná kell válnia, mint egy nyomozónak, aki éppen azt próbálja kideríteni, hogy ébren van-e, vagy pedig álmodik, miközben valóságteszteket végez. Ennek köszönhetően ez a szokás megjelenik az álmokban is, aminek következtében jóval nagyobb eséllyel válik tudatossá. Az „Ébresztő, majd pedig vissza az ágyba” technika arra szolgál, hogy az ember alvásának megszakításával visszaalváskor könnyebben tudjon éber álomba kerülni. A TEA-val, azaz a tudatos elalvás módszerével Charlie igyekszik bemutatni, hogyan szokott tudatosan belépni álmaiba, és hogyan érdemes ezzel az érdeklődőnek is kísérleteznie.
„A legfontosabb rejtély, amelyet meg kell oldanunk: hogy álmodunk-e.”
Továbbá (a teljesség igénye nélkül) elmeséli, hogy szerinte az ember a világos álmodás során milyen tudatossági fokozatokkal rendelkezhet, egyfajta éberség-skálát megalkotva. Egyéb érdekességek mellett további tanácsokat és ismereteket igyekszik átadni a tudatos álmodásra vágyóknak, melyek során még étkezési tippeket is ad, az éber álmodás könnyebb elérése érdekében. A könyv nagy előnye – ahogyan az korábban már említésre került -, a jelenség nem teljesen egyoldalú megközelítése. Olyan kutatásokat is megoszt az olvasókkal, melyekkel magyar nyelven máshol nem igazán találkozhatunk. Ilyenek például (szintén a teljesség igénye nélkül) a sportolással kapcsolatos egészen elképesztő eredmények. De ezen túlmenően beszél olyan, manapság már szélesebb körben ismert kísérletekről is, amelyek során dr. Keith Herane és Stephen LaBerge, egymástól függetlenül bebizonyították a tudatos álmodás létezését.
„… láthatjuk, hogy az éber álom olyan teret biztosít, ahol a psziché igazán mély rétegeivel léphetünk kapcsolatba, így amikor reggel felébredünk, más embernek érezzük magunkat.”
Összességében egy elég jól megírt könyvről van szó, aminek elsősorban azok fogják hasznát látni, akik még most ismerkednek az éber álmodás világával, és ehhez nem csak elbeszéléseket, hanem használható gyakorlatokat is keresnek. Valószínűleg még a haladók is találnak benne néhány olyan új tippet, amelyeket megkísérelnek letesztelni saját gyakorlatuk során, és az eredménytől függően később beépítik rutinjukba. Kevés pontatlanság található a műben, (például, hogy a tudatos álom korlátlanul meghosszabbítható), de Charlie tanácsai ezek ellenére is képesek egy jó alapot biztosítani a fázis (tudatos álom/testen kívüli élmény) eléréséhez, a tudatos álmodás technikákon keresztül.
Egyre több embert érdekelnek a fázis jelenségek (tudatos álom/testen kívüli élmény), és ennek köszönhetően a tudományos érdeklődés is egyre inkább növekszik a téma iránt. A kutatók eltérő stratégiákkal és módszerekkel igyekeznek különböző kérdéskörökre egzakt válaszokat találni, ám sokszor előfordul, hogy az eredmények fényében csak további kérdések merülnek fel. A kutatások egyik módszere – amelyet Michael Raduga is alkalmaz egyik projektjében, a Project Elijah-ban – olyan önkéntesek gyűjtése, akik képesek a fázisba lépni, és ezután különböző feladatokat végrehajtani, amelyeket később kiértékelnek. Ebben a cikksorozatban a szerző saját élményeit osztja meg a Project Elijah-val kapcsolatban. A feladatok csupán vázlatosan kerülnek ismertetésre, a vizsgálatok céljai nélkül. Nagyon fontos, hogy ezekből a tapasztalatokból semmilyen komoly következtetés nem vonható le, hiszen ezen kutatások célja éppen a tömeges eredményeken keresztül történő ismeretszerzés, hogy általuk nagyobb rálátásunk legyen a fázisra.
A gyakorló lépjen a fázisba, és vegye alaposan szemügyre az ott található tárgyakat.
Visszafekvés után van pár jelentéktelen álmom és egy téves ébredésem. Sokat lebegek a hipnagóg állapotban, és azon kezdek el gondolkodni, hogy miért nem állok fel. Arra gondolok, hogy már régen eljutottam arra a szintre, hogy gyakorlatilag bármennyi fázisom lehetne, csak a megfelelő pillanatban sokszor lusta vagyok erőkifejtést végezni és inkább belezuhanok az alvásba. (Ezt már régóta tudom, nappali tudatállapotban is tisztán látom, hogy ez az egy komoly hibám maradt az évek alatt.) Tulajdonképpen az indirekt és direkt technika hibridjével jutok el arra a szintre, ahol már csak a szeparáció választ el a teljes értékű fázistól. Állj már fel! Állj már fel! Állj már fel! Az elméletem és a gyanúm 100%-ig beigazolódik, ugyanis a felállással már a fázisban is vagyok. Azonban minden sötét és homályos. Azt rögtön tudom, hogy a régi szobámban vagyok, de mindent homályosan látok, úgy, ahogyan a szoba kinéz az éjszaka közepén világítás nélkül. Ránézek a kezeimre és hat ujjat számolok, szóval ez tényleg sikerült. Kimegyek a konyhába, ahonnan éppen apu jön kifelé, akinek nem pont ugyanolyan az arca mint a valóságban, és közben arra gondolok, hogy nem kell foglalkoznom vele, csak egy álomkarakter. Nem is szólunk egymáshoz, csak elmegyünk egymás mellett. A konyhába érve észreveszem, hogy nagyon szomjas vagyok. Érzem, hogy ez nem fázis szomjúság, a fizikai testem valóban szomjas. Odamegyek a pulthoz, amin van egy csomó gyümölcslé, és arra gondolok, hogy ennek nem sok értelme van, mert így valódi folyadék nem jut a testembe, nekem pedig a testem szomjas, nem csupán az elmém. De ha már a fázisban vagyok, ahol bármit megtehetek, és tényleg ennyire szomjas vagyok, akkor miért ne innék? Érdekes, hogy az egész fázisban ezen a ponton a legélesebb az észlelésem, pedig nem mélyítek, csak az iváson jár az eszem. De végül nem iszom semmit. Eszembe jutnak a terveim, és az előszobába menve azonnal elkezdek tapogatni. Elkezdem megérinten a falat, de minden félhomályban úszik még mindig, az éjszaka közepe van a fázisomban, világítás nélkül. Ez eléggé zavar, fényre van szükségem. Megpróbálom kapcsolgatni a villanyt, de nincs fénye. Nagyon gyorsan, a másodperc tört része alatt villan át az agyamon, hogy ez elromlott, aztán rögtön az jut eszembe: Ja persze, ez a fázis, itt nem működnek a villanykapcsolók. Eszembe jut egy korábbi élmény, amikor ezzel már próbálkoztam, de ugyanígy eredménytelenül. Végül folytatom a tapogatást. Nagyon gyorsan fogdosom a falat és a padlót, érzem hogy nagyon kemény és szilárd, még a tapéta mintáját és érdességét is ki tudom tapintani, de valahogy csak nem lesz világosabb. Arra gondolok, hogy remélem a tanulóim is olyan könnyen tudnak már a fázisba lépni mint én, és tartanom kéne nekik egy ingyenes webináriumot, ahol elmondom nekik, hogy hogyan juthatnak ilyen szintre, ha még eddig nem sikerült nekik. De csak nem lesz világosabb. Hagyni akarom már az egészet, és a privát célommal szeretném folytatni, de inkább nem teszem, mert mélyebb fázis nélkül nem látom értelmét. Tapogatok tovább, de hamarosan szétesik a fázis és megadom magam az ébredésnek.
(Megjegyzés: Felébredve ugyanúgy szomjasnak érzem magam, de ez keveredik az éhségérzettel. Pedig tudom, hogy valójában szomjas vagyok igazán. Nehéz megmagyarázni, és hülyén hangzik, de úgy érzem, hogy a fázisban jobban és erősebben éreztem, hogy valójában mire vágyik a testem. Arra gondolok, hogy a fázisban a tudatom élesebb képet ad számomra a fizikai állapotomról, mint ébren.)
A gyakorló lépjen a fázisba, és idézze fel, hogy mit evett aznap utoljára.
Éreztem, hogy elkezdek forogni, bár nem láttam semmit magam körül. Felerősítettem a forgást amennyire csak tudtam, mert nagyon szeretem ezt az érzést. Igazából már vágytam is rá. Amikor már nagyon erősen és gyorsan forogtam, egyszerűen felálltam. Továbbra sem láttam még semmit, de elkezdtem tapogatózni, és éreztem, hogy újra a régi szobámban vagyok, és éppen a gyerekkori szekrényem előtt állok. Tisztán kitapogattam a fogantyúját, és 1-2 másodpercre rá a képe is megjelent élesen. Ekkor eszembe jutott, hogy mandarin, mielőtt még a kérdést tudatosan feltettem volna magamban, és rögtön ezután eszembe jutott az is, hogy igen, ez volt a feladat, emlékeznem kellett a vacsorámra.
A gyakorló lépjen a fázisba, keressen egy fiókot amiben Rubik-kocka van, és addig nyitogassa, amíg meg nem látja benne a kockát kirakva (megoldva).
Hajnalban másodszor érzem, hogy erőteljesen forgok körbe, de először nem tudok felállni valamiért. Most határozottan be akarok lépni a fázisba, de valamilyen oknál fogva nem állok fel. Kinyitom a szemem, és egy lépcsőházban találom magam, egy régi épületben. Egy vörös hajú nő megy előttem, akit a fázisban ismerek, de a valóságban nem. Mondom neki, hogy segítsen felkelni, és időközben arra gondolok, milyen jó ötlet ez, így nem is kell tennem semmit, nagyon könnyű lesz. Felém nyújtja a kezét, én megragadom, így segít felkelni a padlóról. Ezután elkezdem követni, és ahogyan felmegyünk a lépcsőn, egy forduló után hirtelen ugyanazok a lépcsők jelennek meg úgy, mint az Erdet filmben, és ez nagyon tetszik. Azt gondolom, hogy ez az álom olyan, mintha az Eredetben lennék, remek. Aztán bemegyünk egy irodába, ahol van egy másik nő is, akihez a vörös hajú jött. Nem foglalkozom velük, odamegyek egy fiókos asztalhoz, amelyen már van egy Rubik-kocka, amit még nem raktak ki. Kihúzok egyszerre két fiókot, amelyek nemcsak a 3×3-as féle Rubik-kockát tartalmazzák, hanem mindenféle más méretűt is, de egyik sincs kirakva. Mindkét fiók tele van velük. Gyorsan visszatolom a fiókokat, és újra kihúzom őket. Más Rubik-kockák vannak bennük, de egyik sincs kirakva. Megint visszatolom a fiókokat, és ismét kihúzom őket. Az egyikben van 2 teljesen kirakott Rubik-kocka, amelyeket kiveszek, elforgatom és megnézem őket, és valójában minden oldaluk teljesen hibátlanul van megoldva.
A gyakorló lépjen a fázisba, és találkozzon egy elhunyt rokonával.
A barátnőmmel egy autóban utazunk. Csak ketten vagyunk a kocsiban, ami nem ismerős, én pedig egyedül ülök hátul. Ez gyanússá válik, ezért megszámolom az ujjaim. Hetet számolok, és szinte az összes torz. Ki akarok mászni a mozgó autó ablakán, de Juli azt mondja, hogy ez veszélyes, ne csináljam. Mondom neki, hogy ez a fázis, úgyhogy nem lesz semmi bajom. Kiugrok az ablakon és elindulok egy bolt felé. Egy férfi ül bent, nekem háttal, és arra gondolok, hogy ő Miklós. Megfordul, de nem ő az. Közben Juli a hátam mögött elkezd kiabálni, hogy ott van Miklós. Odamegyek, egy teraszon sörözik, tényleg ő az. Magam is meglepődöm rajta és elérzékenyülök, pedig már beszéltem vele régebben a fázisban. Úgy néz ki, mint a valóságban, leszámítva egy ősz tincset.
A gyakorló lépjen a fázisba, és nézze meg a Mona Lisa-t.
A nagyszüleimhez igyekszem, a falujukban vagyok. A család egy része már ott van, egy másik része még csak utánam érkezik. A gyermekkori triciklim is velem van, azzal közlekedem, és közben végtelenül büszke vagyok magamra, amiért azt csinálom amit éppen szeretnék, és nem érdekel mások véleménye. A tricikli azonban megcsuklik kissé a súlyom alatt, mert a kerekei műanyagból vannak és az első kerék eldeformálódik. Ekkor egy nagy, felnőtt biciklire rakom és úgy megyek tovább. Az úton néhány dolog nem úgy néz ki mint a valóságban, de valahogy sohasem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, inkább csak rácsodálkozom ezekre az eltérésekre. Megérkezem, a mamám pedig nagyon örül nekem, és én is neki. Alul egy harisnya és rövidnadrág van rajta, amit meglehetősen furcsállok, sohasem öltözködött így. Leülök az ágyra ahol van egy macska, aki nagyon dörgölőzik hozzám, amit szintén furcsállok, mert soha nem történt velem ilyen a mamáéknál. Kinti macskái voltak, amik nem nagyon jöttek oda hozzám. Van egy ruhaboltja is a mamának, és arra gondolok, hogy talán innen nekem is a vállalkozói vénám, bár a valóságban ruhaboltjuk sem volt. Hamarosan nagyon sokan leszünk a konyhában, mindenféle rokon, illetve olyanok is, akik nem ismerősek, de erre csak később jövök rá. Egyelőre csak az tűnik fel, hogy van két olyan rokon is ott, aki már meghalt. (Igazából több is, de akkor valamiért még csak ez a kettő tűnt fel.) Az egyikre már nem is emlékszem az álomból, de a másikra elég tisztán. Többször ránéztem, és arra gondoltam, hogy ez nagyon fura, hiszen ő már meghalt. Nem akartam direktbe rákérdezni, próbáltam emlékeket előhívni, és szépen biztossá váltam benne, hogy ő bizony tényleg meghalt. Ráadásul sokkal fiatalabb is volt, mint ahogyan én valaha is láttam a valóságban. Megfigyeltem még valamit, amivel eddig sohasem találkoztam. Ez a két ember, akiről tudtam, hogy már meghalt, fekete – fehér színű volt! Minden más színes. Utólag csak arra tudok gondolni, hogy a tudatalattim így akarta méginkább felhívni a figyelmemet, hogy tudatossá váljak. Szóval rájöttem, hogy álmodom. Innentől kezdve végig teljesen meg voltam győződve róla, hogy a saját tudatom kivetülésében mászkálok, és minden körülöttem lévő ember szintén a tudatom kivetülése. Ennek megfelelően beszéltem velük. Mondtam nekik, hogy majdnem sikerült átverniük (utalva arra, hogy nehezen jöttem rá hogy álmodom), ugyanis az álom nagyon intenzív és jó minőségű volt, olyannyira, hogy eszembe jutott, talán kéne csinálni még egy valóságtesztet is, de aztán eszembe jutott, hogy ezek a rokonok már biztosan elhunytak, ezért ez biztosan álom. Közöltem velük, hogy meg kell néznem a Mona Lisat, de utána még csinálhatunk mást is. Mondták, hogy a spájz utáni lakrészen van a falon, és eszembe jutott, hogy tényleg. (Tudom hihetetlen, de a valóságban nem így van, ennek ellenére mégis így emlékeztem.) A spájz kicsit sötét volt, illetve a szoba is ahol a kép van, és valamitől elkezdtem egy kicsit rettegni. Talán valami olyasmit találok és látok, amit nem kéne. Arra gondoltam, hogy a kivetült tudatalattim elő objektumai közül magammal viszek egyet, aki majd segít, ha bármi rossz történne. Megfogtam egy nő kezét, akit a valóságban nem ismerek, és mondtam, hogy ő most velem jön. Elindultunk és a kép meg is jelent előttem, és eszembe jutott, hogy ennek a mása anyuéknál is meg van otthon, kicsiben. Viszont nem a Mona Lisat láttam, hanem a Hölgy hermelinnelt, de ez akkor nem tudatosul bennem, csak ébredés után. Nagyon éles volt a kép, és tiszták voltak a vonások, úgy, mint Leonardo da Vinci képein. Amit láttam, az kb. 80%-ban egyezett az eredeti Hölgy hermelinnel festménnyel. Kicsit mások voltak a nő vonalai, a hermelin se pont úgy nézett ki, a háttér pedig nem sima fekete volt, hanem olyan mint a Mona Lisáé. De mindez csak ébredés után jutott eszembe, ott és akkor az álomban teljesen lenyűgözött a látvány.
