Egyre több embert érdekelnek a fázis jelenségek (tudatos álom/testen kívüli élmény), és ennek köszönhetően a tudományos érdeklődés is egyre inkább növekszik a téma iránt. A kutatók eltérő stratégiákkal és módszerekkel igyekeznek különböző kérdéskörökre egzakt válaszokat találni, ám sokszor előfordul, hogy az eredmények fényében csak további kérdések merülnek fel. A kutatások egyik módszere – amelyet Michael Raduga is alkalmaz egyik projektjében, a Project Elijah-ban – olyan önkéntesek gyűjtése, akik képesek a fázisba lépni, és ezután különböző feladatokat végrehajtani, amelyeket később kiértékelnek. Ebben a cikksorozatban a szerző saját élményeit osztja meg a Project Elijah-val kapcsolatban. A feladatok csupán vázlatosan kerülnek ismertetésre, a vizsgálatok céljai nélkül. Nagyon fontos, hogy ezekből a tapasztalatokból semmilyen komoly következtetés nem vonható le, hiszen ezen kutatások célja éppen a tömeges eredményeken keresztül történő ismeretszerzés, hogy általuk nagyobb rálátásunk legyen a fázisra.
A gyakorló lépjen a fázisba, és próbáljon annyi ideig bent maradni, amíg csak tud, miközben számolja az eltelt másodperceket.
Álmomban az általános iskolában voltam és 4 volt osztálytársammal beszélgettem, 2 fiúval és 2 lánnyal. Le akartam feküdni, hogy belépjek a fázisba indirekt technikával. Le is feküdtem, és hamarosan éreztem hogy nagyon elkezdek forogni, amire még jobban ráerősítettem. Felálltam és a szüleim lakásában, a régi szobámba találtam magam. Ott volt anyu meg a nővérem gyerekei, de eszembe jutott, hogy ez a fázis, és úgy láttam túl unalmas lenne ott számolgatni és mélyíteni, ezért kimentem az utcára. Egy nem létező pizsama volt rajtam, a bal kezemen pedig 6 ujjat számoltam. Éppen reggel volt és kissé tartottam tőle, hogy ez mégsem a fázis és eléggé gáz, ha reggel pizsamában rohangálok. Minden nagyon valóságos volt. Arra gondoltam, hogy kellene még valami bizonyíték a fázisra, és ekkor megjelent egy különös formájú kóbor kutya, ami kissé kiszámíthatatlannak tűnt, és azt gondoltam jobb lenne ha elmenne innen és ekkor el is ment. Ez még mindig nem tűnt elég bizonyítéknak, vágytam még valami egyértelműbbre. Ekkor megjelent egy jóval nagyobb kutya, aminek moha volt a hátán. Arra gondoltam, hogy ez így már elég lesz bizonyítéknak, de még azért benéztem egy kis busz hátuljába, amiben katona nők ültek, az egyiknek koponya volt az arca helyén. Közben, ha jól emlékszem már elkezdtem számolni, de nem az élmény elejétől és úgy ítéltem meg, hogy nagyjából olyan 5 másodpercet nem számolhattam, ezért ezt hozzáadtam. Közben ügyeltem rá, hogy folyamatosan fenntartsak, mindent megtapogattam és megnéztem ami a közelembe került. Például egy kerítést. Amikor egy luxusnak tűnő autót kezdtem el tapogatni, kiszállt belőle egy férfi, hogy ne tapogassam a kezemmel, mert csak összepiszkolom. Összeverekedtünk, ami azért is érdekes volt, mert olyan volt az arca mint egy srácnak, akire kb. 20 éves korom óta neheztelek. Nem éreztem értelmét, hogy a fázisban verekszem, ezért felálltam és csak úgy otthagytam. Természetesen közben folyamatosan számoltam. Eljutottam az egy percig, és ekkor felemeltem a hüvelykujjam. Azt gondoltam minden egyes perc után kinyitom az egyik ujjam, hogy tudjam hányszor értem a 60 mp végére, mert a másodperceket mindig újra kezdtem 60 után. Nem akartam belekavarodni, és így egyszerűbbnek tűnt. Közben folyton tapogattam és néztem mindent. Most éppen egy ház falánál jártam és úgy érzetem, hogy ez baromi unalmas már, kéne valami, amit élvezek is csinálni. Volt a házon egy nyitott ablak, és arra gondoltam, hogy ha bemászok ott lesz egy csinos nő, aki vonzódik hozzám. Benéztem az ablakon és valóban ott feküdt egy ágyban, tv-t nézett és kéjesen vigyorgott rám. Bemásztam az ablakon, ami elég nehezen ment valamiért, ezért féltem, nehogy felébredjek az erőlködéstől. Végül bejutottam és ekkor már meztelenül állt előttem. Arra gondoltam, hogy a tapogatása és az ilyesmik kiváló mélyítő hatással lesznek, ezért odamentem hozzá és megérintettem, elkezdtem a nyakát puszilgatni. De egyszer csak hirtelen minden elsötétült, és éreztem, hogy elkezdek kiesni. Hiába próbáltam újra szeparálódni, semmi. Elkezdtem a ciklusokat, de nem éreztem hogy bármelyik technika is működne, ráadásul észrevettem, hogy rezeg mellettem a telefon, és felkeltem.
A gyakorló lépjen a fázisba, keressen egy élő objektumot, aztán kérdezze meg tőle a nevét, és hogy mit csinál ott.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy repülök úszó mozdulatokkal. Anyuék háza előtt voltam, ott volt Kinga és Ági. Eszembe jutott a cselekvési tervem és felemelkedtem az első emeleti erkély magasságába. Két gyerek állt ott, meg egy felnőtt férfi. Először majdnem a gyereket kérdeztem meg, de aztán rájöttem, hogy jobb lesz a férfit. Azt mondta Józsefnek hívják. Kérdeztem mit csinál itt, és azt válaszolta, hogy azért szokott a fázisba lépni, hogy több legyen amikor elhagyja, mint az, aki akkor volt, amikor belépett. Nagyon megtetszett ez a mondata. Azt is említette, hogy hátrányos helyzetű afroamerikaiakon segít és emiatt is használja a fázist… Ezt nem értettem pontosan, de valamiféle eszközt lát a fázisban ehhez. Néztem körülöttem a tárgyakat, hogy megpróbáljak mélyíteni, de hamarosan egy téves ébredésem lett, amiben a szüleim hangoskodtak, ezért elmentem otthonról hogy keressek egy nyugodt helyet, ahol el tudok aludni, hogy újra beléphessek a fázisba. Lefeküdtem egy matracra valahol, de nem igazán tudtam elaludni, és felébredtem.
A gyakorló lépjen a fázisba, és olvasson könyvet.
Magamtól ébredek fel az éjszaka közepén, olyan hajnali 3 körül lehet. Tegnap indirekt technikával sikerült kétszer is belépnem a fázisba, de annyira illékony volt az élmény, hogy a mostani lehetőséget is mindenképpen ki akarom használni, viszont még nem jött el ez indirekt technikák ideje, tudatossá akarok válni az álmomban. Felismerem, hogy nagy valószínűséggel ehhez éppen ideális állapotban vagyok, és ezt mindenképpen ki akarom használni. Kimegyek WC-re, és érzem hogy baromi fáradt vagyok. Tudom, hogy ha visszafekszem, nagy eséllyel azonnal visszazuhanok az alvásba. Ezt el akarom kerülni, ezért az ágyban fekve erősen szuggerálom magamat, hogy tudatos álmom legyen. Ezt annyira túlpörgetem, hogy hamarosan az elalvással lesznek gondjaim. Sebaj, gondolom, ez jó jel, eléggé felerősítettem a szándékot, volt már ilyen máskor is. Mindenféle hülyeség jut eszembe, de valahogy mégsem tudok elaludni. Forgolódok egy ideig, aztán átmegyek a másik szobába, és igyekszem elaltatni magam úgy, hogy közben a szándékom se veszítsen az erejéből…
Egy WC-t keresek, és találok is egyet, ami mozgássérülteknek van fenntartva. Arra gondolok, hogy errefelé nincsenek mozgássérültek, ráadásul más emberekkel sem találkoztam, nekem pedig nagyon kell WC-znem, úgyhogy senki sem tudja meg, ha most ezt a lehetőséget kihasználom, és nem is ártok vele senkinek. Elkezdtek vizelni, és közben elnézek jobbra. Egy szekrény félét látok, amin egy medveszobor van és egy pisztoly. Azt gondolom, hogy ez egészen fura, de végül is ez egy egyetemi WC, biztosan a hallgatók voltak szórakozott kedvükben. Elhatározom, hogy ha elvégeztem a dolgom, akkor közelebbről is szemügyre veszem ezeket a tárgyakat, felkeltették az érdeklődésem. De ahogyan nézem a medvét, rájövök hogy ez nem is szobor, hanem papírból van hajtogatva, így már nem is olyan érdekes. Ahogyan tovább nézelődök, egyre több új tárgy jelenik meg, és egyszer csak azon kapom magam, hogy már nem is a WC-be vizelek, hanem egy éjjeliszekrény féleség kihúzott fiókjába, és nem is WC-n vagyok, hanem egy kollégiumi szobában. Nem tudom abbahagyni a vizelést, és elég rosszul érzem magam, hogy mindent összepiszkítok. Amúgy sem értem hogyan kerülök ide, hiszen tisztán emlékszem rá, hogy az előbb egy WC-ben voltam, most meg az egész helyszín teljesen más. Gyanítom, hogy ez egy álom, ezért megszámolom az ujjaimat a jobb kezemen, hétig jutok. Ettől teljesen lenyugszom, és azonnal rájövök, hogy minden rendben, álmodom. Elindulok kifelé, és egy üvegajtón keresztül látok egy idős nőt, akin nincs teljesen lehúzva a pulóvere és kilátszanak a mellei. Éppen az utcán van és az üvegajtóhoz közeledik. Jó, jó értem én, ez tényleg a fázis… Közben igyekszem elkerülni, mivel ő még nem vett észre, és nem akarok vele találkozni. Nem akarom, hogy bármi is megzavarjon a cselekvési tervem végrehajtásában, ezért gyorsan bemegyek egy lakásba, mert most már nem is kollégiumban vagyok, hanem egy társasházban. Magamra zárom az ajtót, nehogy bejöjjön utánam a nő, vagy bárki más. Tényleg a feladatra akarok koncentrálni, egyedül akarok lenni. Csak ez jár a fejemben. Egy lány szobájába kerülök, legalábbis látok egy képet a polcon, amin egy fiatal nő van, ezért evidensnek tűnik, hogy ez az ő szobája. Ahogy könyvet keresek, észreveszek a kép mellett egy kupacban néhányat egymásra rakva, és arra gondolok, hogy ez igazán nagyszerű és könnyen fog menni. Leveszem az egyiket és csak erre koncentrálok, elkezdem olvasni. Gyorsan meglepődök, ugyanis kénytelen vagyok rájönni, hogy gyakorlatilag semmi különbség nincs ahhoz képest, mintha a valóságban olvasnék egy könyvet. Összefüggő és értelmes a szöveg, legalábbis ott és akkor így látom, de már nem tudnám felidézni a tartalmát, azt hiszem túl sok volt az információ. Valamilyen mezőgazdasági tankönyv volt. Nem ugrálnak a betűk és nem mosódnak el, teljesen stabil az egész. Őszintén szólva nem erre számítottam, és teljesen lenyűgöz, hogy minden olyan mintha a fizikai világban találtam volna egy könyvet. Arra gondolok, hogy már több száz alkalommal voltam a fázisban, de ez most engem is teljesen megbabonáz, és most már értem, hogy miért is olyan fontos ez a kísérlet. De miért nem vettem ezt eddig észre? Valószínűleg magamtól soha nem állnék meg a fázisban könyvet olvasni, ennyire precízen koncentrálva az érzékelésre… Annyira fókuszálok a szövegre, hogy semmi mást nem csinálok, és hamarosan elkezd minden lassan elsötétülni. Elkezdem gyorsan érezni a testemet is, és egyből leesik, hogy valószínűleg megszüntettem a koncentrációval a szemeim mozgását, és kiestem a REM szakaszból. Eszembe jut, hogy újra be kéne lépnem, de jobbnak látom ha inkább leírom az élményt. Elég jól emlékszem mindenre, de pont a szöveg tartalmát nem tudom felidézni, és ez eléggé zavar. A szerző nevére emlékszem csupán, az rajta volt a borítón, azt olvastam el először, Tuburc István.
A gyakorló lépjen a fázisba, és „rajzolja le” a macskát, ami a feladat kiírásában meg van adva.
Egy asztalnál ülök egy férfival és egy nővel. A nő arról kezd el beszélni, hogy hamarosan biztosan ki fog derülni, hogy mi van az 51-es körzetben, és az nagyon le fogja sokkolni az embereket. Aztán a tudatos álmodásról kezdünk el társalogni, mondom neki, hogy tudok tudatosan álmodni, és azt mondja, hogy akkor kapnék plusz pontot, ha pszichológusnak jelentkeznék. Ezen eléggé meglepődök, ráadásul ez a nő is pszichológus, és valahogyan jósolni akar nekem. Elkezdek nevetni, és arra gondolok, hogy ez meg miféle pszichológus, ennyi erővel akár egy álomban is lehetek. Megszámolom az ujjaim a bal kezemen, és hatot számolok. A tetoválásom pedig nem az alkaromon van, hanem a tenyeremben, mint egy paca. Megörülök, hogy álmodok, és felállok, hogy megcsináljam a feladatot. Odamegyek egy asztalhoz ami tele van papírral. Kinyitok egy füzetet, de egyik oldala sem teljesen üres, bár vannak rajta kisebb-nagyobb üres helyek, de mindre van írva valami. Arra gondolok, hogy ez így nem lesz teljesen hű a feladat leírásához, ezért keresni akarok egy teljesen üres lapot, de a füzetben nem találok. Félredobom a füzetet, és keresek egy teljesen üres lapot. Meg is találom, és megfogom a kezembe. Elfordítom oldalra az arcomat, és erősen arra gondolok, hogy ha visszanézek, akkor ott lesz rajta a fekete macska. Amikor visszanézek a lapra, erősen meglepődök, mert tényleg ott van, ráadásul olyan részletesen és úgy, ahogyan a feladathoz mellékelt képen volt. Ez azért is furcsa nekem, mert már elég régen láttam azt a képet, mégis a memóriám úgy tűnik egészen jól megőrizte. Azonban ahogyan újra és újra elfordítom a fejem és visszanézek a képre, a macska egyre vázlatszerűbb, a háttere pedig szürkére változik. Aztán hamarosan felébredek.
A gyakorló lépjen a fázisba, és tapogassa meg a saját arcát.
Egy alkalommal, amikor a képek megfigyelését csináltam, kezdett kibontakozni a szemem előtt egy lépcsőház. Azonnal elkezdtem megtapogatni a falait, és nagyon gyorsan realisztikus lett minden körülöttem. Eszembe jutott, hogy a feladat leírása szerint az arcomat kell megtapogatni, és annak kell megfigyelni a hatását. Ugyanúgy éreztem az arcomat és a kezeimet, mintha a valóságban tapogatnám magam. Azonban a fázistérben semmi érdekes nem volt. Továbbra is teljesen egyedül voltam a lépcsőházban. Valamiért nagyon elkezdtem attól félni, hogy hamarosan véget ér a fázis, annak ellenére, hogy minden nagyon éles volt. De az arcom tapogatása, és az egyhelyben állás nagyon unalmas volt. Tapogattam tovább az arcom, és néztem előre, de a fázis hamarosan véget ért.
Egyre több embert érdekelnek a fázis jelenségek (tudatos álom/testen kívüli élmény), és ennek köszönhetően a tudományos érdeklődés is egyre inkább növekszik a téma iránt. A kutatók eltérő stratégiákkal és módszerekkel igyekeznek különböző kérdéskörökre egzakt válaszokat találni, ám sokszor előfordul, hogy az eredmények fényében csak további kérdések merülnek fel. A kutatások egyik módszere – amelyet Michael Raduga is alkalmaz egyik projektjében, a Project Elijah-ban – olyan önkéntesek gyűjtése, akik képesek a fázisba lépni, és ezután különböző feladatokat végrehajtani, amelyeket később kiértékelnek. Ebben a cikksorozatban a szerző saját élményeit osztja meg a Project Elijah-val kapcsolatban. A feladatok csupán vázlatosan kerülnek ismertetésre, a vizsgálatok céljai nélkül. Nagyon fontos, hogy ezekből a tapasztalatokból semmilyen komoly következtetés nem vonható le, hiszen ezen kutatások célja éppen a tömeges eredményeken keresztül történő ismeretszerzés, hogy általuk nagyobb rálátásunk legyen a fázisra.
A gyakorló lépjen a fázisba, koncentráljon a légzésére és számoljon össze annyit, amennyit csak tud.
Már hosszú percek óta próbáltam visszaaludni, és közben arra koncentráltam, hogy azonnal elcsípjem az ébredés pillanatát. Hipnagóg képek és hangok kezdtek el megjelenni egy idő után és egyszer csak egy hatalmas puffanást hallottam. Korábbi tapasztalataimnak köszönhetően azonnal tudtam, hogy ez már a fázis, ezért gyorsan felálltam. A régi szobámban voltam, és azonnal elkezdtem a légzésemet számolni. Éreztem hogy mélyebb a szokásosnál, és ütemesen, ki-be lélegzem. Éreztem, hogy ez valószínűleg nem csak a fázisban történik így, hanem a valóságban is. Máshogyan lélegeztem mint egyébként, és ezen nem tudtam változtatni, mert teljesen a légzésemre koncentráltam, egyébként pedig egyáltalán nem szoktam. Elindultam a lakásból kifelé a lépcsőházba, lefelé a lépcsőkön. Megnéztem közben a kezeim, hogy valóságtesztet csináljak, ehhez már hozzászoktam. Többször is 7 ujjat számoltam, miközben mentem lefelé. Az ablakon keresztül megláttam a szomszédot, amint biciklivel elindul a házból, valószínűleg éppen munkába. Nekem háttal volt, de bemutattam neki. Magam sem tudom miért tettem ezt, valószínűleg attól féltem, hogy túl unalmas lesz a fázisom, ha csak a légzésemet számolom. Valójában már hónapok óta pont ettől tartok, ezért is volt olyan nehéz számomra megtalálni a motivációt. Hátranézett az alak, és pont ezt akartam. Ekkor megijedtem, hogy elrontom a kísérletet, hiszen ha elkezdünk harcolni, akkor az megváltoztatja az eredményeket. Eközben elértem a földszintet, az alak pedig nem támadni akart, hanem nevetett. Még a biciklivel is elesett. Hozzá vágtam egy sörös üveget az ajtó ablakához, amin széttört. Ezzel csak nyomatékosítani akartam, hogy ha mégis rám támadna, akkor sem lenne esélye. De amint kiléptem az ajtón, nem is foglalkoztam vele, és az alak el is tűnt. Elindultam az utcán és a házakat néztem. Folyamatosan számoltam a légzésemet továbbra is, ami ugyanolyan mély és egyenletes volt végig, mint az elején. Nem akartam semmilyen akcióba belebonyolódni, a házakat néztem magam körül és az utcákat. Közben világos lett, de kezdett szétesni a fázis. Elsötétült minden, és újra fekvő pozícióban találtam magam, de nem éreztem 100%-osnak a testem realitás érzését. Még mindig a légzésemre figyeltem, és mintha ez egy kapocs lett volna a fázis és köztem. Elkezdtem újra forogni, és azonnal éreztem is a hatását. Lefordultam az ágyról, és leestem a földre. Nem láttam semmit, de nagyon örültem, hogy még mindig a feladatot csinálom. Felálltam és szándékosan nem kezdtem el mélyíteni, kíváncsi voltam, hogy a légzésemre koncentrálással milyen eredményeket lehet elérni. Meglepő módon teljesen élesen kirajzolódott a szoba amiben voltam, bár nem úgy nézett ki, mint a valóságban. Ott volt a régi gitárom, és a könyvespolcon egy testen kívüli élményekről szóló könyvet láttam, de nem akartam semmire sem koncentrálni, nehogy a légzésemen kívül máshogyan is fenntartsam az állapotot. Még mindig ugyanúgy lélegzetem, mint az elején. Egy idő után elkezdett megint minden halványulni, és a forgás most valamiért nem működött újra. 54 levegővételt tudtam összeszámolni.
A gyakorló lépjen a fázisba, és próbáljon meg emlékezni az aznapi dátumra, és az évszakra.
Végre éreztem, hogy forgok, ezért felálltam. Gyorsan eszembe is jutott, hogy november 3. van, és ősz. De nem láttam semmit, és gondoltam ez így nem is igazi fázis. Ezért elkezdtem tapogatni, egy fal volt mellettem. Megjelent előttem, fehér volt és láttam a kezemet rajta. Elkezdtem számolni az ujjaim, de mire a végére értem, mindig kinőtt egy új ujj. Arra jutottam, hogy ez már elég mély, és megint elismételtem, hogy november 3. van, ősz. Gondoltam végre kész vagyok, ezért akartam valami mást is csinálni. Le akartam ugrani az erkélyről, de mire odaértem, elfogyott a bátorságom valamiért, és nem sokkal később felébredtem.
A gyakorló lépjen a fázisba, és próbálja meghallani a Jinge Bells dalt.
Egy lánynak a szobájába jutottam. Eszembe jutott a zenehallgatós feladat és odamentem a CD lejátszóhoz. Hasonlított az enyémhez. Először hang se jött ki rajta, aztán lassan valamilyen trap kezdett el szólni, ami kicsit tetszett, de nem azt akartam hallani. Kérdeztem a lánytól, hogy miért nem azt a karácsonyi dalt hallom, és azt mondta léptessem, de a következő szám sem az volt. Próbáltam felidézni, hogy mit is kéne hallanom, de csak annyi jutott eszembe, hogy azt a karácsonyi dalt, a pontos dallamok nem. Azért elkezdtem dúdolni magamban ami eszembe jutott és hasonlított rá. Arra gondoltam, hogy bár most hallom a fejemben, mégsem azon kívül. Eszembe jutott, hogy ez így nem lesz jó, és talán azért nem sikerül ez az egész, mert hangokat még sohasem próbáltam irányítani a fázisban, és emiatt nincs benne tapasztalatom. Mindenesetre elkezdtem a CD lejátszóból szóló hangokra koncentrálni, hogy legalább arról be tudjak számolni. Nem tűnt jobb minőségűnek mint a valóságban, de legalább olyan jó minőségű volt. Azt is megfigyeltem, hogy tényleg úgy hallottam mintha a CD lejátszóból jönne a hang, nem pedig a fejemből. Amikor pedig dúdoltam magamban a karácsonyi dalt, az tényleg a fejemben szólt, mint amikor a valóságban dúdolok.
A gyakorló lépjen a fázisba, és azonnal kezdjen el mindent megtapogatni.
Éppen láttam, hogy kezd valaminek kibontakozni a képe, de nagyon halványan. Azonnal elkezdtem tapogatózni, és a szüleim lakásában, a konyhában találtam magam. Nagyon gyorsan kitisztult a kép, a valósághoz viszonyítva 100%-os tisztaságúnak ítéltem meg a látványt. Valamiért arra gondoltam, hogy meg kell néznem hány óra van, és ahogy az órát néztem (negyed három volt) azon gondolkodtam, hogy vajon a valóságban is ennyi lehet-e az idő. Aztán kiestem, de csak téves ébredésem volt, amit nem ismertem fel. Hangokat hallottam magam körül a szobában, ezért csukott szemmel visszaaludtam. Ébredés után vettem észre, hogy akire azt hittem a szobámban van, akkor még fel sem ébredhetett.
A gyakorló lépjen a fázisba, találkozzon egy angyallal, egyen kenyeret és igyon vizet.
a) Kecskeméten sétáltam már nagyon régóta. Valamiért egy követ tartottam a kezemben és azt néztem, úgy mentem az utcán és arra gondoltam, hogy talán hülyének néznek az emberek, de nekem akkor is ezt a követ kell néznem. Közben egy 4 soros verset költöttem, valami olyasmit, hogy:
„Befogadják a szívemet,
Egyedül, néhányan,
Leköpik a szívemet,
Néhányan, százan.”
Nagyon tetszett ez a vers és azt fejezte ki számomra, hogy vannak akik szeretnek, és vannak akik utálnak. Arra gondoltam hogy le kellene írnom, de nem volt kedvem elővenni a telefonom, inkább sokat mondogattam magamban, hogy megjegyezzem.
Valamilyen boltba akartam menni, és feltűnt hogy olyan helyeken járok a városban, amiket még sohasem láttam. Eleinte hasonlított a város az eredetire, de minél többet bolyongtam benne, annál kevésbé. Tetszett a látvány, dimbes-dombos volt a talaj. Le akartam ülni egy templom kertjében, hogy kicsit végre elgondolkodjam és megnyugodjak. Érdekesnek tűnt, hogy egy kínai nő a gyerekeivel szintén ott volt a kertben és tökéletesen beszéltek magyarul, de nem akartam őket feltűnően nézni, ezért inkább nem foglalkoztam velük. Amúgy is egy pad felé siettem, hogy leüljek kicsit. Elkezdett szakadni az eső, ami nem zavart annyira, viszont villámlott is, amit már veszélyesnek ítéltem, és be akartam menni egy fedett helyre. Össze-vissza mászkáltam a városban, meglehetősen sokáig. Szembe jött velem néhány torz fejű ember, de rögtön arra gondoltam, hogy biztosan valamiféle genetikai betegségben szenvednek. Kissé agresszívan viselkedtek, és bár nem féltem tőlük, igyekeztem minél hamarabb távolabbra jutni. A könyvtárba akartam menni, amit először messziről vettem észre, de nem találtam oda, mindig szem elől tévesztettem. Aztán újra megláttam a tetejét, és arra gondoltam, hogy olyan sok furcsaság történt, hogy ha a könyvtár nem úgy fog kinézni mint a valóságban, akkor most már tényleg fel kell ismernem, hogy egy álomban vagyok. Nem úgy nézett ki, amire onnan jöttem rá, hogy az előtte lévő tér teljesen más volt mint a valóságban. Megnéztem a kezem, és ötnél több ujjam volt, vékonyak. Gyorsan fel akartam idézni, hogy mit is kell tennem, és arra jutottam, hogy egy földönkívülivel kell találkoznom… Először az jutott eszembe, hogy az lesz a legjobb, ha az eget nézem és elkezdem őket hívni, de egy nagyon enyhe félelem volt bennem, ezért úgy döntöttem, hogy inkább már itt is van valahol egy a közelemben, csak meg kell találnom. Mióta rájöttem, hogy álmodok, keserű érzést keltett bennem a felismerés, hogy valószínűleg ennek a REM szakasznak mindjárt vége lesz, mert már nagyon régóta tart az álom. Egy autó felé mentem, amiben egy fehér lepedővel letakart alak volt a kormányra dőlve. Arra gondoltam, hogy ott van az én földönkívülim a textil alatt, ezért elkezdtem szólogatni. Kissé tartottam tőle, hogy túl ocsmány lesz a látvány, ha lerántom róla a lepedőszerű anyagot, ami alatt egészen földönkívüli formája volt. Kicsi, vézna, nagy fejjel. Azonban amikor hozzáértem, kiderült, hogy ez nem is egy letakart figura, hanem egy fehér bábu, amit magam felé fordítottam, hogy lássam az arcát, de a szemei is textilből voltak, kis fehér pöttyök. Fájdalmas volt a felismerés, hogy ez most nem sikerült és mindjárt fel fogok ébredni, és fel is ébredtem.
(Megjegyzés: Azt hogy az angyal helyet földönkívülivel akartam találkozni, hiba a memória működésében. Erre már Michael is rámutatott, hogy az álom során tudatossá válásnál a leggyengébb a memória. Ez a tudatos álom 02:30 előtt történt pár perccel. Talán ha az éjszaka egy későbbi részében váltam volna tudatossá, az agyam már kipihentebb lett volna, és a memóriám is tökéletesebben működött volna.)
(Megjegyzés: Gyakran megfigyeltem, hogy az elvárásaimnak megfelelően alakul a fázis tere és cselekménye. Minél régebb óta foglalkozom a fázissal, úgy érzem ez annál jobban működik. Amikor az autóban a földönkívülihez közelítettem, kissé tartottam tőle, hogy túlságosan kellemetlen lesz az élmény, és úgy érzem ennek megakadályozására vált bábúvá a letakart alak.)
b) Álmomban a párommal az anyja házában voltunk, és vártuk. Máshogy nézett ki mint a valóságban, és egy idő után kimentem és elkezdtem sétálni a ház körül, közben pedig néztem és gyönyörködtem benne. Hirtelen felismertem, hogy igazából nem is kellene tudnom körbe menni körülötte, mert egy társas ház szélén van a valóságban, itt meg magában áll. Rájöttem, hogy álmodok és rögtön értelmet nyert, hogy miért nézett ki belül is minden máshogyan. Nagyon megörültem, mert mostanában sok fázisom van, és arra gondoltam hogy így jobban tudok haladni a Project Elijah – val is. Elkezdtem sétálni és nézelődni, megláttam az égen egy UFO – t és kedvem támadt hozzá, hogy találkozzak idegenekkel, de eszembe jutott, hogy a múltkor is itt rontottam el, és angyalt kell keresnem. Elkezdtem keresni gyorsan, és egy félig áttetsző anyagban megláttam egy alakot, aki a barátnőmre hasonlított de nem voltam benne biztos, hogy ő az. Gondoltam felfedem az arcát és ez lesz végre az angyal, de a barátnőm arca volt alatta, egy porcelán babához hasonlított. Arra gondoltam, hogy végül is ő is egy angyal, de nem igazán erre gondolt Michael amikor ezt a feladatot adta. Tovább kerestem és hívogattam, de semmi. Odamentem egy ház sarkához, és arra koncentráltam, hogy a másik oldalon, ha oda nézek ott lesz az angyal. De csak egy fehér nejlon szatyor volt ott. Csalódtam és arra gondoltam, hogy ez így nem lesz jó, megint nem fogok tovább haladni a projektben. Eszembe jutott, hogy az angyalok a mennyben vannak, ezért ha oda jutnék, akkor biztosan találkoznék velük. Felrepültem és célba vettem az eget. Közben elkezdtem összedörzsölni a kezeim, hogy fenntartsak, és intenzíven éreztem őket. Éreztem, hogy ez így túl sokáig tart és nem érek oda ébredésig. Elkezdtem intenzíven forogni, hogy ezáltal is fenntartsak, és hogy transzlokálódjak a mennybe a forgás végére. Nagyon gyorsan és intenzíven forogtam, kezdtem szédülni is, és egy pillanatra úgy éreztem hogy kinyitom az egyik szemem, de aztán gyorsan becsuktam és folytattam a forgás. Megálltam, de egy sötét homályos helyre kerültem, és felébredtem.
Még a sokat tapasztalt fázisozók (tudatos álmodással/testen kívüli élménnyel foglalkozók) köreiben is akadnak nézeteltérések a jelenség alapvető természetét illetően. Sokak szerint minden fázistapasztalat, azaz minden tudatos álom/testen kívüli élmény tulajdonképpen az elme egy speciális, megváltozott állapotának megtapasztalása, amely során nem történik tényleges kilépés a fizikai testből. Mások szerint minden egyes álom, függetlenül attól, hogy az tudatos vagy sem, már önmagában testen kívüli tapasztalat, csak ennek az átélő nincs tudatában, és/vagy nem emlékszik rá. A harmadik csoportba tartoznak azok, akik szerint az álmok, és ugyanígy a tudatos álmok is valójában az emberi agyban játszódnak, ugyanakkor ettől függetlenül léteznek valódi testen kívüli élmények, amelyek során a lélek vagy a szellem, ténylegesen elhagyja a testet. Jóval kevesebben lehetnek azok, akik szerint egyik elméletet sem lehet 100%-os bizonyossággal megcáfolni, illetve bizonyítani, de talán valamikor a jövőben elég információnk lesz ahhoz, hogy kétségkívül meghatározzuk mindenféle fázistapasztalat valódi természetét.
Világosan látszik, hogy az emberek a fázissal kapcsolatban hasonló módon jutnak közös nevezőre, ahogyan azt az élet számos más területén is teszik – leginkább sehogy. Amíg egy teória nem képvisel valami teljesen egyedi, extravagáns nézőpontot, addig képes kisebb – nagyobb embercsoportokat maga mellé állítani úgy, hogy közben a 100%-ig megkérdőjelezhetetlen, a fázis valódi természetével kapcsolatos információknak valószínűleg továbbra sincs senki birtokában. Ennek következménye, hogy mindenféle irodalommal találkozhatunk a piacon, amelyeket ki-ki világszemléletéhez igazítva emel le, aztán tesz vissza a polcra, vagy a kosarába. Sokak számára nem is annyira a működőképes technikák egy-egy irányzat minőségének indikátorai, ehelyett megelégszenek a közös nézőpontok (író és olvasó) egymásra találásával.
Az Asztrálutazás Richard Webster munkája, és azoknak fogja elnyerni tetszését, akik szerint az emberi lélek (vagy szellem) képes ténylegesen elhagyni a testet.
A könyv történetek elbeszélésein keresztül szeretné bizonyítani olvasója számára, hogy az asztráltest, (amit néha étertestnek hív, miáltal az olvasóban az a benyomás támad, mintha ezeket a szerző keverné, vagy lényegtelennek tartaná megkülönböztetésüket) egy létező része az embernek, ami képes elválni a fizikai testtől, és ennek segítségével az ember különböző helyekre utazhat. Az eltérő ezoterikus irányzatok szerint ezt a testet egy ezüstszál köti a fizikai testhez, amit utazásaik során néhányan látnak, néhányan nem.
„Minden ember másként érzékeli a dolgokat asztrálútja során. Az én élményem eltér a tiédtől. Ez így helyes. Még a fizikai világban sincs két ember, aki egyformán látja a dolgokat.”
Richard, könyvének elején felvezeti, hogy a különböző korok és kultúrák hogyan viszonyultak az asztrálutazáshoz, az ókori Egyiptomtól kezdve a sámánokon keresztül, egészen napjainkig. A különböző elbeszélésekkel tarkított áttekintés után a szerző eljut az alapvető fogalmak megosztásán túl az önkéntelen asztrálutazásokig, és a gyakorlati részek megosztásáig. Bevezető gyakorlata a gondolatbeli utazás, amikor is a gyakorló még nem „lép ki” a testéből, hanem egyszerűen a gondolatai segítségével próbál más helyekre eljutni. Ez meglehetősen érdekesen hangzik, de mindenesetre legalább a képzelőerőt alaposan megdolgoztatja…
„Megeshet, hogy a testünk hőmérséklete néhány fokot veszít a gondolatbeli vagy az asztrálutazás során.”
A gyakorlat során tulajdonképpen egy vizuális technika segítségével szándékozik az író alaposan ellazítani olvasóját, akinek ezután a szomszéd szobába kell „kivetítenie” a tudatát, és alaposan meg kell figyelnie azt. Mintha a szerző meg lenne róla győződve, hogy ezzel a módszerrel valóban megtudhatjuk mi történik a másik szobában. Ezért szerinte nem is illik sokszor alkalmazni, nehogy véletlenül „okkult leskelődő” váljon az emberből…
Aztán következnek a további elbeszélések és gyakorlatok, amelyek olykor meglehetősen ellentmondásosak.
Ennek csúcspontja, amikor a könyv végén egészen odáig jut Richard, hogy azt tanácsolja az olvasónak, ha már némi jártasságot szerzett az asztrálutazásban, vigyen különböző csoportokat közös utazásra, annak ellenére, hogy korábban megjegyzi: „Noha én nem próbáltam, az eljárás három-négy személyes kis csoportok esetében is alkalmazható.” Ezen sorok leírása előtt még elmeséli, hogy időnként szokott embereknek páros utaztatásokat tartani, amelyeken a két résztvevő ugyanazokkal az élményekkel gazdagodik, holott korábban ő maga jelentette ki: „Minden ember másként érzékeli a dolgokat asztrálútja során. Az én élményem eltér a tiédtől.”
Mindezekből következően erős a gyanú, hogy az író, és neki köszönhetően a hozzá fordulók nem tudják megkülönböztetni a valódi tudatos álmokat/testen kívüli élményeket a nagyon mély és élénk meditációktól. Ezt az is alátámasztja, hogy a szerző nem tud róla, hogy
egy valódi fázistapasztalathoz az agynak az alvás meghatározott szakaszában kell lennie, vagyis az átélő tulajdonképpen alszik.
Ettől függetlenül érdemes lehet elolvasni a könyvet és kipróbálni a gyakorlatokat, legalábbis annak, aki nem sajnálja rá az időt és a befektetett energiát egy olyan korban, amikor már bizonyított, jóval hatékonyabb és egyértelműbb technikák is rendelkezésre állnak. Mindenesetre ajánlatos a művet (ahogyan az összes többit is) erős szkepticizmussal forgatni.
A fázis (tudatos álom/testen kívüli élmény) témakörét tanulmányozva az ember óhatatlanul különös könyvekbe, filmekbe, emberekbe és csoportokba botlik. Valójában nincs ezzel semmi probléma, tudomásul kell venni, hogy a világ nem fekete és fehér, és a fázis nem egy hétköznapi beszédtéma, ezért evidens, hogy az érdeklődő szélsőséges dolgokra bukkan időnként. Egyszerűen el kell fogadni, ez benne van a pakliban, és éppen ezért kell megtanulni felelősségteljesen és józanul levonni a konklúziókat, minden ilyen találkozás után. Efféle találkozásnak mondható például a „Misztikus történetek – Testen Kívüli Tapasztalatok” című írással történő megismerkedés is. Valamiért a kiadványban sem az írót, sem a kiadás évét nem tüntette fel a kiadó, és ez bizony megalapozza a könyvvel kapcsolatos bizalmatlanságot – nem véletlenül.
A könyv – ahogyan az a címben is olvasható -, testen kívüli történetek gyűjteménye. Nincs benne említés semmilyen módszerről és technikáról, amelyek a megtapasztalást segítik, az összes bemutatott élmény spontán. Az, hogy ezeket az elbeszéléseket ki gyűjtötte össze és honnan, egy olyan kérdés, amely még a könyv elolvasása, és az interneten történő keresés után is nyitott marad. A nyomozást megnehezíti, hogy a könyvben nem említik a mű eredeti címét, holott minden bizonnyal fordításról beszélünk, egyetlen magyar név és helyszín sem szerepel benne.
A történetek meglehetősen változatosak, és a címmel ellentétben nem csak testen kívüli élményekről olvashatunk, hanem másról is.
Ilyenek például a különböző szerelemi történetek, szellemekkel és állatokkal kapcsolatos tapasztalok, véletlen egybeesésekről szóló beszámolók, amelyeket az olvasó indokolatlannak tarthat az írás címe alapján.
A testen kívüli tapasztalatok elbeszéléseire visszatérve, eléggé vegyes a felhozatal. Ugyanis a könyvben vannak olyan tipikus fázistapasztalatok, amelyek a tapasztalt gyakorlók számára teljesen hihetőnek tűnnek, mint például a következő:
„1983 nyarán, oldalt fekve a kanapén, elszunnyadtam; a karjaim össze voltak fűzve. Egy darabig rendesen aludtam, de aztán felébredtem, és azt vettem észre, hogy beúszom az >>álomparalízis<< szokásos állapotába. Próbáltam nem elveszíteni a fejemet, és arra gondoltam: ha egyik karomat meg tudnám mozdítani, minden rendbe jönne. Sajnos azonban összekulcsoltam a karjaimat, és ettől kétszeresen is nehézzé vált a feladat. Éppen arra gondoltam, hogy szétválasztom egymástól a karjaimat, – és ehelyett valahogy >>kihámozódtam<< a testemből. A következő pillanatban már a gázkandalló mellett álltam, ami közvetlenül a kanapé mellett foglalt helyet. Nincs szó leírni a rémületet és a pánikot, ami elfogott – soha nem fogom elfelejteni, az egyszer biztos…”
De nem kevés olyan történetről is olvashatunk, amelyek valóságtartalma (nagyon finoman szólva) igencsak megkérdőjelezhető, ilyen például Mrs. Sally Vinson esete.
A cselekmény leírásában franciaországi útján, két barátnőjével utazva, állítólag egy nem mindennapi élményen ment keresztül. Elmondása (vagy egyszerűen csak a szerző) szerint az utcán sétálva egyszer csak azt vették észre, hogy mind a hárman a levegőben lebegnek. Ijedtségükön gyorsan túllépve egymásra néztek, és hangosan elkezdtek nevetni. Miközben a levegőben siklottak, annyira nevettek, hogy ettől már a könnyük is kicsordult. Miután odalebegtek a szállodához, amit kerestek, észrevették, hogy odabent sehol sincs rajtuk kívül egy lélek sem. Elhatározták, hogy keresnek valakit az épületben, amikor azt vették észre, hogy furcsa, fehér fény árasztja el a folyosót. Találtak egy óriási tükröt, amibe mind a hárman belenéztek, de egyikőjüknek sem látszódott a tükörképe, egészen addig, amíg olyan közel nem mentek hozzá, hogy szinte már beleütköztek. Sally azt gondolta a tükörről, hogy az valamiféle dimenziókapu, amin majdnem keresztülhaladtak. Ettől nagyon megijedtek, visszarohantak a folyosón, ahonnan egy szobába jutottak, amiben öregasszonyok kézimunkáztak. Végül is kiszaladtak az egész épületből és elhagyták a várost.
A fenti sorokat elolvasva nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem az olvasó hibája, ha az az érzése, hogy egy kisgyermek képzelgéseit olvasta.
Végül is, egy valódi fázis (tudatos álom/testen kívüli élmény) egyetlen vonása sem fedezhető fel benne, talán a lebegésen kívül.
Sajnos nem ez az egyetlen zavarba ejtő történet a leírások között, pedig tényleg vannak közöttük olyanok is, amelyek tipikus fázistapasztalatok fémjeleit hordozzák magukon. Ez eléggé megnehezíti a tapasztalatlan olvasó kiigazodását a különböző minőségű történetek közt. Még nagyobb hibája a könyvnek, hogy ezekből a kétes történetekből olyan következtetéseket von le, amelyek egyáltalán nem megalapozottak, ennek ellenére mégis úgy tárja ezeket az olvasó elé, mint valamiféle örök érvényű igazságokat. Az egyetlen ilyen kivétel egy, a New York Times, 1986. október 28-ai számából kiemelt cikk.
A könyv annak ajánlott olvasmány, akit nem zavar, ha olyan történeteket olvas, amelyek egy része minden bizonnyal kitaláció, és nem egy olyan könyvet keres, amelyben a fázis megtapasztalásához szükséges technikák és módszerek kerülnek bemutatásra. Amennyiben valaki egzakt leírásokat és legalább hitelesnek tűnő elbeszéléseket szeretne olvasni a fázisról, nyugodtan kihagyhatja a művet, semmiről sem fog lemaradni.
Meglehetősen sok sztereotípia él az emberek fejében a fázissal (tudatos álom, testen kívüli élmény, asztrális projekció) kapcsolatban, melyek nagy részére rácáfolnak a nagyszámú élménnyel rendelkező gyakorlók tapasztalatai. Ezek a széles körben elterjedt előítélek és feltételezések azonban mindig is megmozgatták az emberek fantáziáját, így sokszor olyanok találnak ki, és mutatnak be fázissal kapcsolatos történeteket, akiknek nincsenek saját tapasztalatai. Az írók maguk is igyekeznek feltüzelni a közönség fantáziáját, a fázis témaköre pedig már önmagában is meglehetősen misztikus terület, ezért a természetfeletti borzongással kapcsolatos filmek készítői számára ez egy ideális táptalaj. Kihasználva azt a köztudatban elterjedt nézetet, hogy a fázisozás során idegen, gonosz entitások szállhatják meg az embert, és egy átjáró nyílik más világokból a miénkbe, Chris Mul és Michael Mul megírták az Astral forgatókönyvét.
Alapvetően elvárható egy ilyen sztoritól, hogy ha nem is túl tárgyilagos, legalább valamelyest szórakoztató legyen. Ezt a célt szolgálhatja például különböző rejtélyes elméletek keverése egy fiktív, de legalább izgalmas és váratlan fordulatokkal teli történettel, amit egy felejthetetlen látványvilágon keresztül mutatnak be, és aminek eredménye a sötét szobában való kellemes borzongás. Legjobb esetben pedig egy olyan, magával ragadó filmélményt kaphatna a néző, amit később magával cipelhet a hétköznapjaiba, ezzel is megfűszerezve azokat, sőt, ezen túlmenően esetleg az álomvilágát is. Mivel nem tudtam semmit a filmről, csak a témájával voltam tisztában, hasonló, ám megalapozatlan elvárásokkal vártam a megtekintését. Sajnos hiába.
„Az asztrálutazás gondolata gyökeret eresztett a legtöbb vallásos világnézetben a halál utáni élet beszámolójaként, ahol a lélek utazását írják le, mint egy testen kívüli élményt.”
Alex (Frank Dillane) egyik egyetemi oktatójának hatására elkezd érdeklődni az asztrális projekció iránt. Elhatározza, hogy mindenképpen ki fogja próbálni, és társainak bebizonyítja, hogy ez igenis működik. Nincs könnyű dolga, mert nem mindegyikőjük hisz az asztrális utazás lehetőségében, legalábbis nem úgy, ahogyan ő. Ezért begyűjt minden számára elérhető könyvet a témában, és közben annyira felcsigázza magát, hogy nem is foglalkozik vele, mennyire odavan érte hallgatótársa, Alyssa (Vanessa Grasse). Ráadásul az első, éjszakai próbálkozása után, reggel felébredve kénytelen elkönyvelni, hogy kudarcot vallott. További útmutatások reményében bízva felkeresi oktatóját, hátha tud neki javasolni valamit. Gareth (Trevor White) némi általános bevezető után megosztja tanítványával, hogy korábban hogyan szerzett tapasztalatokat. Ezen felbuzdulva Alex az esti bulit kihagyva inkább kísérletezésbe kezd, és néhány alvás közbeni bevillanásnak köszönhetően azt gondolja, hogy most valóban sikerrel járt.
„Ez egy csodálatos eszköz, de még sokkal többet kell megtudnunk róla.”
Barátai azonban kétkedve fogadják a hírt, és közös megegyezéssel arra jutnak, hogy ha Alex egy ingát meg tudna mozdítani, amikor a fizikai teste az ágyban fekszik, akkor ez valóban egyértelmű bizonyítéka lehetne, hogy ténylegesen ki tud lépni a testéből. Elhatározzák, hogy az eseményeket kamerával rögzítik. Miközben Alex édesapjával beszél telefonon, Alyssa kihallgatja őket és rájön, hogy mi Alex valódi célja az asztrális projekcióval: elhunyt édesanyjával akarja felvenni a kapcsolatot. A következő éjszaka történéseinek hatására Alex úgy gondolja, hogy ismét sikerült a kísérlete: mialatt aludt, elkezdett mozogni az inga. Ez társainak továbbra sem elegendő bizonyíték, ezért megismétli a próbatételt.
„Ez a fejlődés iránti szenvedély.”
Amikor visszanézi a felvételt, valami szokatlant tapasztal: egy sötét árny jelenik meg mellette a szobában. Ijedtében felkeresi Dr. James Lefler (Mark Aiken) pszichiátert, segítségében bízva. Közben Alex lakótársa, Jordan (Damson Idris) is elkezdi látni az árnyékembert, Alex pedig ezen az éjjelen is további asztrálutazásos tapasztalatot szerez, amiből felébredve a konyhában még több árnyalakkal találkozik. A pszichiáter elmeséli Alexnek, hogy korábban az édesanyját is hasonló panaszokkal kezelte, Alex pedig emiatt a doktort okolja haláláért.
„Talán van még egy nagyobb világ, amely magába foglalja a miénket is, ahogyan a miénk is másokét…”
Otthagyja Dr. Jamest, viszont látomásai egyre sokkolóbb alakot öltenek. Eközben Alyssa nem bírja tovább, és felkeresi Alex-et, hogy elmondja neki mennyire kedveli őt. Megbeszélik, hogy megpróbálnak közelebb kerülni egymáshoz, de ha rosszul sülne el a dolog, akkor barátok maradnak, mivel egyikőjük sem szeretné megkockáztatni a másik elvesztését. Az este fennmaradó részében viszont hiába próbálnak meg aludni, az árnyékember újra megjelenik, és lerántja Alyssát az ágyról. Valószínűleg nem ilyen első közös éjszakára számított a lány, de ahogyan azt a jól ismert közmondás is tartja: ember tervez, árnyékember végez. Alex újra elmegy a pszichiáterhez, aki nem tud mit tanácsolni neki, ezért inkább szeretné továbbküldeni valaki máshoz. Végül felkeresnek egy látnokot, Michelle Collins-t (Juliet Howland), aki komoly és tapasztalt, hozzáértő látnok lévén megállapítja, amire eddig senki sem gondolt volna: itt bizony komoly gondok vannak. El is kezdenek szeánszot ülni, minek köszönhetően kiderül a démon neve (Amaymon), aki eközben megszállja Alexet, és a testét felhasználva majdnem megfojtja Alyssát. Végül Amaymon visszamegy oda, ahonnan jött, mielőtt elkezdte Alexet vegzálni. Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy Alex és Alyssa kapcsolata nem indult túl gyengéden.
Számomra az Astral a témához képest nem elég izgalmas, horrorhoz képest pedig nem elég félelmetes. Minden tárgyilagosságot nélkülöz, egyértelműen babonákra és előítéletekre támaszkodva alkotja meg a történet központi fordulatait, ami nem is lenne akkora baj, de legalább sikerült volna ezt úgy megtenniük az alkotóknak, hogy érdekes legyen, és magával ragadja a nézőt. Így azonban nekem ez az egész csak közhelyek puffogtatásáról szólt, egy kiszámítható és lapos cselekményen végigvezetve. Viszont egyértelmű pozitívum a szereplők játéka, és a fim hangulata, mert abban mégiscsak volt valami, ami képes volt kellemes benyomást gyakorolni rám.
Természetesen ez csupán a saját szubjektív véleményem, ha pedig kíváncsi vagy rá, hogy te mennyire értesz ezzel egyet, akkor mindenképpen nézd meg a filmet. Egy kis nehézséget okozhat, hogy nincsen szinkronizálva, de még csak magyar feliratot sem találtam hozzá sehol. Annak, aki hasonló filmre vágyik, de nem ragadta magával az Astral története (vagy már látta), javaslom a Dreamscape-et, a Horsehead-et, vagy akár a Rémálom az Elm utcábant.
