NE HIGGY A SZEMÉNEK (2021)

NE HIGGY A SZEMÉNEK (2021)

Mivel kevés sorozat hozza kapcsolatba történetét tudatos álmokkal és testen kívüli élményekkel, ezért mindenképpen izgalmas, amikor felbukkan egy olyan széria a láthatáron, ami a fázist választja cselekménye hátteréül. Azt természetesen már megszokhattuk más alkotások kapcsán, hogy ezeknek a történeteknek általában többé-kevésbé csak laza kapcsolódási pontjaik vannak a valósággal, ezért nem is érdemes hozzájuk ebből a szempontból komoly elvárásokkal közelíteni. Ha viszont ezzel tisztában vagyunk, és úgy nézzük ezeket a filmeket, hogy közben az egyetlen célunk a szórakozás, akkor nem fenyeget a veszély, hogy illúziókba ringatjuk magunkat, vagy csalódottá válunk a fázis (tudatos álom/testen kívüli élmény) elbulvárosítása miatt. Ha ezt fejben tartjuk, a Ne higgy a szemének izgalmas szórakozásnak ígérkezhet.

A Ne higgy a szemének sztoriját Sarah Pinborough írónőnek köszönhetjük, aki először könyv formájában tárta a világ elé nem mindennapi történetét, később pedig e könyv alapján készítette el a Netflix a hatrészes, egyenként 46 – 50 perces minisorozatát.

Ha röviden és tömören szeretnénk fogalmazni arról, hogy mire számíthat az, aki elkezdi nézni a sorozatot, akkor annyit mondhatnánk: valami betegre. Persze ez nem azt jelenti, hogy a megbotránkoztatás az egyedüli célja. A Ne higgy a szemének inkább cselekményének és végkifejletének köszönheti azt, aminek hatására néhány néző a sorozat végére azt érezheti, hogy ez azért kicsit sok volt. Másoknál pont az ellenkező hatást érheti el, ami szintén nem véletlen: tényleg egészen egyedire sikerült mind a hangulat, mind maga a történet, aminek természetesen számunkra a fázissal való kapcsolata adja a krémjét.

“Csipkedem magam, mint egy őrült. Hülyének érzem magam.”

Ha kicsit mélyebbre akarunk menni ennek megértésében, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a Ne higgy a szemének olyan különböző műfajokat kever egészen egyedi módon, amihez még a sokat látott nézők sem igazán vannak hozzászokva. Az epizódok nézése közben az embernek néhol az a benyomása, hogy a Netflix le akar nyomni egy brazil szappanoperák mintájára készített valamit a torkán. Ugyanakkor a sorozat ezeket az elemeket éppen csak annyira és éppen csak úgy használja, hogy amikor az már túl menne a tűréshatáron, elkezdi csepegtetni a természetfelettit (már amennyiben a fázist nevezhetjük természetfelettinek) és a misztikumot, amit mesterien átitat thriller elemekkel. Azt is mondhatjuk, hogy a Ne higgy a szemének egyesíti és keveri a természetfeletti-, pszichológiai thrillerek feszültségét és baljós hangulatát a szappanoperákra jellemző szerelmi háromszögekkel és függőségi viszonyokkal.

“Akarnod kell a változást!”

Olyan filmek szájízét idézi fel a nézőben a Netflix alkotócsapata a Ne higgy a szemének segítségével, mint például a Holtodiglan és A homok titkai, de jut egy csipetnyi A szürke ötven árnyalatából is. Ha pedig tudatos  álmodás, akkor természetesen legtöbbeknek az Eredet fog eszébe jutni a sorozat láttán, de meg kell említenünk az Álomküzdőket is, a testen kívüli élményekkel kapcsolatban pedig az Astral-t. Egészen elképesztő, hogy ennyi különböző témájú és hangulatú filmre emlékezteti az embert a sorozat, egy dolog azonban biztos. Ha ezeket szeretnénk szándékosan összegyúrni, akkor aligha végezhetne bárki jobb munkát, mint Sarah és a Netflix. Amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy a feszültségkeltést és fenntartást mesterien használja az író, aminek köszönhetően aki rákap a sorozat ízére, aligha tudja megállni, hogy kikapcsolja mielőtt a hat rész végére ér.

“Örökké rémálmokkal akarsz küzdeni?”

Előzetes információk nélkül szinte lehetetlen kitalálni a végkifejletet, és hogy ki mivé válik a sorozat végére. Emiatt is annyira lebilincselő a történet, képes teljesen behúzni a nézőt, aki folyamatosan csak kapkodja a fejét és próbálja kitalálni, hogy ki lehet az igazi áldozat és valójában ki a minden szálat mozgató pszichopata. A lezárás pedig hagy maga után egy enyhe gyomorgörcsöt az emberben, amitől kellemetlenül érzi magát, ugyanakkor megéli, hogy végre valamitől leesett az álla és sikerült valami nem mindennapi filmélménnyel gazdagodnia. Persze mindettől függetlenül kétségtelen, hogy nem fogja elnyerni mindenkinek a tetszését.

 

 

Szándékosan nem fogjuk kivesézni a történet cselekményét, és nem kezdjük el a  realitástartalmát elemezni, hiszen ezzel tönkretennénk az élvezhetőséget, márpedig a Ne higgy a szemének nem akar mást, csak szórakoztatni. Sarah valami izgalmasat és egyedit akart alkotni, amitől felfigyelnek írói tehetségére, ezt pedig sikeresen abszolválta. Ugyanakkor a sorozat egy szélesebb nézőközönséghez fogja eljuttatni a tudatos álmok és a testen kívüli élmények jelenségét, olyanokhoz is, akik egyébként nem feltétlenül filozofálnának ezeken a témákon, így viszont elkerülhetetlenül látóterükbe kerül a fázis.

“Meg kell tanulnod irányítani az álmaid.”

Hogy ennek hatása mekkora lesz, azt előre nehéz megmondani, de jelenleg az látható, hogy mind a könyv, mind a sorozat nagy népszerűségnek örvend. Az más kérdés, hogy a hiszékeny és rutintalan nézők mennyire fognak irreális elvárásokat táplálni a sorozat megtekintése után a fázissal kapcsolatban, már csak azért is, mert még a tapasztalt gyakorlók előtt is rendszeresen felbukkannak új kérdések, amelyek megválaszolása további kutatások eredményeitől függ.

“Az alvás mást jelent számomra.”

Összességében a Ne higgy a szemének bátran ajánlható olyanok számára, aki szeretik a váratlan fordulatokban bővelkedő természetfeletti/pszichológiai thrillert, a beteges szerelmi szálakat és háromszögeket, és érdekli őket a tudatos álmodás és testen kívüli élmény. Azok viszont, akik valami olyasmit keresnek, ami releváns a fázissal, de azért kissé szórakoztató formában van tálalva, inkább egyelőre ne kezdjenek bele a sorozatba.

 

Tudatos álmodás és testen kívüli élmény Facebook csoport.

ASZTRÁLUTAZÁS (2003)

ASZTRÁLUTAZÁS (2003)

Még a sokat tapasztalt fázisozók (tudatos álmodással/testen kívüli élménnyel foglalkozók) köreiben is akadnak nézeteltérések a jelenség alapvető természetét illetően. Sokak szerint minden fázistapasztalat, azaz minden tudatos álom/testen kívüli élmény tulajdonképpen az elme egy speciális, megváltozott állapotának megtapasztalása, amely során nem történik tényleges kilépés a fizikai testből. Mások szerint minden egyes álom, függetlenül attól, hogy az tudatos vagy sem, már önmagában testen kívüli tapasztalat, csak ennek az átélő nincs tudatában, és/vagy nem emlékszik rá. A harmadik csoportba tartoznak azok, akik szerint az álmok, és ugyanígy a tudatos álmok is valójában az emberi agyban játszódnak, ugyanakkor ettől függetlenül léteznek valódi testen kívüli élmények, amelyek során a lélek vagy a szellem, ténylegesen elhagyja a testet. Jóval kevesebben lehetnek azok, akik szerint egyik elméletet sem lehet 100%-os bizonyossággal megcáfolni, illetve bizonyítani, de talán valamikor a jövőben elég információnk lesz ahhoz, hogy kétségkívül meghatározzuk mindenféle fázistapasztalat valódi természetét.

Világosan látszik, hogy az emberek a fázissal kapcsolatban hasonló módon jutnak közös nevezőre, ahogyan azt az élet számos más területén is teszik – leginkább sehogy. Amíg egy teória nem képvisel valami teljesen egyedi, extravagáns nézőpontot, addig képes kisebb – nagyobb embercsoportokat maga mellé állítani úgy, hogy közben a 100%-ig megkérdőjelezhetetlen, a fázis valódi természetével kapcsolatos információknak valószínűleg továbbra sincs senki birtokában. Ennek következménye, hogy mindenféle irodalommal találkozhatunk a piacon, amelyeket ki-ki világszemléletéhez igazítva emel le, aztán tesz vissza a polcra, vagy a kosarába. Sokak számára nem is annyira a működőképes technikák egy-egy irányzat minőségének indikátorai, ehelyett megelégszenek a közös nézőpontok (író és olvasó) egymásra találásával.

Az Asztrálutazás Richard Webster munkája, és azoknak fogja elnyerni tetszését, akik szerint az emberi lélek (vagy szellem) képes ténylegesen elhagyni a testet.

A könyv történetek elbeszélésein keresztül szeretné bizonyítani olvasója számára, hogy az asztráltest, (amit néha étertestnek hív, miáltal az olvasóban az a benyomás támad, mintha ezeket a szerző keverné, vagy lényegtelennek tartaná megkülönböztetésüket) egy létező része az embernek, ami képes elválni a fizikai testtől, és ennek segítségével az ember különböző helyekre utazhat. Az eltérő ezoterikus irányzatok szerint ezt a testet egy ezüstszál köti a fizikai testhez, amit utazásaik során néhányan látnak, néhányan nem.

“Minden ember másként érzékeli a dolgokat asztrálútja során. Az én élményem eltér a tiédtől. Ez így helyes. Még a fizikai világban sincs két ember, aki egyformán látja a dolgokat.”

Richard, könyvének elején felvezeti, hogy a különböző korok és kultúrák hogyan viszonyultak az asztrálutazáshoz, az ókori Egyiptomtól kezdve a sámánokon keresztül, egészen napjainkig. A különböző elbeszélésekkel tarkított áttekintés után a szerző eljut az alapvető fogalmak megosztásán túl az önkéntelen asztrálutazásokig, és a gyakorlati részek megosztásáig. Bevezető gyakorlata a gondolatbeli utazás, amikor is a gyakorló még nem “lép ki” a testéből, hanem egyszerűen a gondolatai segítségével próbál más helyekre eljutni. Ez meglehetősen érdekesen hangzik, de mindenesetre legalább a képzelőerőt alaposan megdolgoztatja…

“Megeshet, hogy a testünk hőmérséklete néhány fokot veszít a gondolatbeli vagy az asztrálutazás során.”

A gyakorlat során tulajdonképpen egy vizuális technika segítségével szándékozik az író alaposan ellazítani olvasóját, akinek ezután a szomszéd szobába kell “kivetítenie” a tudatát, és alaposan meg kell figyelnie azt. Mintha a szerző meg lenne róla győződve, hogy ezzel a módszerrel valóban megtudhatjuk mi történik a másik szobában. Ezért szerinte nem is illik sokszor alkalmazni, nehogy véletlenül “okkult leskelődő” váljon az emberből…

Aztán következnek a további elbeszélések és gyakorlatok, amelyek olykor meglehetősen ellentmondásosak.

Ennek csúcspontja, amikor a könyv végén egészen odáig jut Richard, hogy azt tanácsolja az olvasónak, ha már némi jártasságot szerzett az asztrálutazásban, vigyen különböző csoportokat közös utazásra, annak ellenére, hogy korábban megjegyzi: “Noha én nem próbáltam, az eljárás három-négy személyes kis csoportok esetében is alkalmazható.” Ezen sorok leírása előtt még elmeséli, hogy időnként szokott embereknek páros utaztatásokat tartani, amelyeken a két résztvevő ugyanazokkal az élményekkel gazdagodik, holott korábban ő maga jelentette ki: “Minden ember másként érzékeli a dolgokat asztrálútja során. Az én élményem eltér a tiédtől.”

Mindezekből következően erős a gyanú, hogy az író, és neki köszönhetően a hozzá fordulók nem tudják megkülönböztetni a valódi tudatos álmokat/testen kívüli élményeket a nagyon mély és élénk meditációktól. Ezt az is alátámasztja, hogy a szerző nem tud róla, hogy

egy valódi fázistapasztalathoz az agynak az alvás meghatározott szakaszában kell lennie, vagyis az átélő tulajdonképpen alszik.

Ettől függetlenül érdemes lehet elolvasni a könyvet és kipróbálni a gyakorlatokat, legalábbis annak, aki nem sajnálja rá az időt és a befektetett energiát egy olyan korban, amikor már bizonyított, jóval hatékonyabb és egyértelműbb technikák is rendelkezésre állnak. Mindenesetre ajánlatos a művet (ahogyan az összes többit is) erős szkepticizmussal forgatni.

MISZTIKUS TÖRTÉNETEK – TESTEN KÍVÜLI TAPASZTALATOK

MISZTIKUS TÖRTÉNETEK – TESTEN KÍVÜLI TAPASZTALATOK

A fázis (tudatos álom/testen kívüli élmény) témakörét tanulmányozva az ember óhatatlanul különös könyvekbe, filmekbe, emberekbe és csoportokba botlik. Valójában nincs ezzel semmi probléma, tudomásul kell venni, hogy a világ nem fekete és fehér, és a fázis nem egy hétköznapi beszédtéma, ezért evidens, hogy az érdeklődő szélsőséges dolgokra bukkan időnként. Egyszerűen el kell fogadni, ez benne van a pakliban, és éppen ezért kell megtanulni felelősségteljesen és józanul levonni a konklúziókat, minden ilyen találkozás után. Efféle találkozásnak mondható például a „Misztikus történetek – Testen Kívüli Tapasztalatok” című írással történő megismerkedés is. Valamiért a kiadványban sem az írót, sem a kiadás évét nem tüntette fel a kiadó, és ez bizony megalapozza a könyvvel kapcsolatos bizalmatlanságot – nem véletlenül.

A könyv – ahogyan az a címben is olvasható -, testen kívüli történetek gyűjteménye. Nincs benne említés semmilyen módszerről és technikáról, amelyek a megtapasztalást segítik, az összes bemutatott élmény spontán. Az, hogy ezeket az elbeszéléseket ki gyűjtötte össze és honnan, egy olyan kérdés, amely még a könyv elolvasása, és az interneten történő keresés után is nyitott marad. A nyomozást megnehezíti, hogy a könyvben nem említik a mű eredeti címét, holott minden bizonnyal fordításról beszélünk, egyetlen magyar név és helyszín sem szerepel benne.

A történetek meglehetősen változatosak, és a címmel ellentétben nem csak testen kívüli élményekről olvashatunk, hanem másról is.

Ilyenek például a különböző szerelemi történetek, szellemekkel és állatokkal kapcsolatos tapasztalok, véletlen egybeesésekről szóló beszámolók, amelyeket az olvasó indokolatlannak tarthat az írás címe alapján.

A testen kívüli tapasztalatok elbeszéléseire visszatérve, eléggé vegyes a felhozatal. Ugyanis a könyvben vannak olyan tipikus fázistapasztalatok, amelyek a tapasztalt gyakorlók számára teljesen hihetőnek tűnnek, mint például a következő:

„1983 nyarán, oldalt fekve a kanapén, elszunnyadtam; a karjaim össze voltak fűzve. Egy darabig rendesen aludtam, de aztán felébredtem, és azt vettem észre, hogy beúszom az >>álomparalízis<< szokásos állapotába. Próbáltam nem elveszíteni a fejemet, és arra gondoltam: ha egyik karomat meg tudnám mozdítani, minden rendbe jönne. Sajnos azonban összekulcsoltam a karjaimat, és ettől kétszeresen is nehézzé vált a feladat. Éppen arra gondoltam, hogy szétválasztom egymástól a karjaimat, – és ehelyett valahogy >>kihámozódtam<< a testemből. A következő pillanatban már a gázkandalló mellett álltam, ami közvetlenül a kanapé mellett foglalt helyet. Nincs szó leírni a rémületet és a pánikot, ami elfogott – soha nem fogom elfelejteni, az egyszer biztos…”

De nem kevés olyan történetről is olvashatunk, amelyek valóságtartalma (nagyon finoman szólva) igencsak megkérdőjelezhető, ilyen például Mrs. Sally Vinson esete.

A cselekmény leírásában franciaországi útján, két barátnőjével utazva, állítólag egy nem mindennapi élményen ment keresztül. Elmondása (vagy egyszerűen csak a szerző) szerint az utcán sétálva egyszer csak azt vették észre, hogy mind a hárman a levegőben lebegnek. Ijedtségükön gyorsan túllépve egymásra néztek, és hangosan elkezdtek nevetni. Miközben a levegőben siklottak, annyira nevettek, hogy ettől már a könnyük is kicsordult. Miután odalebegtek a szállodához, amit kerestek, észrevették, hogy odabent sehol sincs rajtuk kívül egy lélek sem. Elhatározták, hogy keresnek valakit az épületben, amikor azt vették észre, hogy furcsa, fehér fény árasztja el a folyosót. Találtak egy óriási tükröt, amibe mind a hárman belenéztek, de egyikőjüknek sem látszódott a tükörképe, egészen addig, amíg olyan közel nem mentek hozzá, hogy szinte már beleütköztek. Sally azt gondolta a tükörről, hogy az valamiféle dimenziókapu, amin majdnem keresztülhaladtak. Ettől nagyon megijedtek, visszarohantak a folyosón, ahonnan egy szobába jutottak, amiben öregasszonyok kézimunkáztak. Végül is kiszaladtak az egész épületből és elhagyták a várost.

A fenti sorokat elolvasva nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem az olvasó hibája, ha az az érzése, hogy egy kisgyermek képzelgéseit olvasta.

Végül is, egy valódi fázis (tudatos álom/testen kívüli élmény) egyetlen vonása sem fedezhető fel benne, talán a lebegésen kívül.

Sajnos nem ez az egyetlen zavarba ejtő történet a leírások között, pedig tényleg vannak közöttük olyanok is, amelyek tipikus fázistapasztalatok fémjeleit hordozzák magukon. Ez eléggé megnehezíti a tapasztalatlan olvasó kiigazodását a különböző minőségű történetek közt. Még nagyobb hibája a könyvnek, hogy ezekből a kétes történetekből olyan következtetéseket von le, amelyek egyáltalán nem megalapozottak, ennek ellenére mégis úgy tárja ezeket az olvasó elé, mint valamiféle örök érvényű igazságokat. Az egyetlen ilyen kivétel egy, a New York Times, 1986. október 28-ai számából kiemelt cikk.

A könyv annak ajánlott olvasmány, akit nem zavar, ha olyan történeteket olvas, amelyek egy része minden bizonnyal kitaláció, és nem egy olyan könyvet keres, amelyben a fázis megtapasztalásához szükséges technikák és módszerek kerülnek bemutatásra. Amennyiben valaki egzakt leírásokat és legalább hitelesnek tűnő elbeszéléseket szeretne olvasni a fázisról, nyugodtan kihagyhatja a művet, semmiről sem fog lemaradni.

ASTRAL (2018)

ASTRAL (2018)

Meglehetősen sok sztereotípia él az emberek fejében a fázissal (tudatos álom, testen kívüli élmény, asztrális projekció) kapcsolatban, melyek nagy részére rácáfolnak a nagyszámú élménnyel rendelkező gyakorlók tapasztalatai. Ezek a széles körben elterjedt előítélek és feltételezések azonban mindig is megmozgatták az emberek fantáziáját, így sokszor olyanok találnak ki, és mutatnak be fázissal kapcsolatos történeteket, akiknek nincsenek saját tapasztalatai. Az írók maguk is igyekeznek feltüzelni a közönség fantáziáját, a fázis témaköre pedig már önmagában is meglehetősen misztikus terület, ezért a természetfeletti borzongással kapcsolatos filmek készítői számára ez egy ideális táptalaj. Kihasználva azt a köztudatban elterjedt nézetet, hogy a fázisozás során idegen, gonosz entitások szállhatják meg az embert, és egy átjáró nyílik más világokból a miénkbe, Chris Mul és Michael Mul megírták az Astral forgatókönyvét.

Alapvetően elvárható egy ilyen sztoritól, hogy ha nem is túl tárgyilagos, legalább valamelyest szórakoztató legyen. Ezt a célt szolgálhatja például különböző rejtélyes elméletek keverése egy fiktív, de legalább izgalmas és váratlan fordulatokkal teli történettel, amit egy felejthetetlen látványvilágon keresztül mutatnak be, és aminek eredménye a sötét szobában való kellemes borzongás. Legjobb esetben pedig egy olyan, magával ragadó filmélményt kaphatna a néző, amit később magával cipelhet a hétköznapjaiba, ezzel is megfűszerezve azokat, sőt, ezen túlmenően esetleg az álomvilágát is. Mivel nem tudtam semmit a filmről, csak a témájával voltam tisztában, hasonló, ám megalapozatlan elvárásokkal vártam a megtekintését. Sajnos hiába.

“Az asztrálutazás gondolata gyökeret eresztett a legtöbb vallásos világnézetben a halál utáni élet beszámolójaként, ahol a lélek utazását írják le, mint egy testen kívüli élményt.”

Alex (Frank Dillane) egyik egyetemi oktatójának hatására elkezd érdeklődni az asztrális projekció iránt. Elhatározza, hogy mindenképpen ki fogja próbálni, és társainak bebizonyítja, hogy ez igenis működik. Nincs könnyű dolga, mert nem mindegyikőjük hisz az asztrális utazás lehetőségében, legalábbis nem úgy, ahogyan ő. Ezért begyűjt minden számára elérhető könyvet a témában, és közben annyira felcsigázza magát, hogy nem is foglalkozik vele, mennyire odavan érte hallgatótársa, Alyssa (Vanessa Grasse). Ráadásul az első, éjszakai próbálkozása után, reggel felébredve kénytelen elkönyvelni, hogy kudarcot vallott. További útmutatások reményében bízva felkeresi oktatóját, hátha tud neki javasolni valamit. Gareth (Trevor White) némi általános bevezető után megosztja tanítványával, hogy korábban hogyan szerzett tapasztalatokat. Ezen felbuzdulva Alex az esti bulit kihagyva inkább kísérletezésbe kezd, és néhány alvás közbeni bevillanásnak köszönhetően azt gondolja, hogy most valóban sikerrel járt.

“Ez egy csodálatos eszköz, de még sokkal többet kell megtudnunk róla.”

Barátai azonban kétkedve fogadják a hírt, és közös megegyezéssel arra jutnak, hogy ha Alex egy ingát meg tudna mozdítani, amikor a fizikai teste az ágyban fekszik, akkor ez valóban egyértelmű bizonyítéka lehetne, hogy ténylegesen ki tud lépni a testéből. Elhatározzák, hogy az eseményeket kamerával rögzítik. Miközben Alex édesapjával beszél telefonon, Alyssa kihallgatja őket és rájön, hogy mi Alex valódi célja az asztrális projekcióval: elhunyt édesanyjával akarja felvenni a kapcsolatot. A következő éjszaka történéseinek hatására Alex úgy gondolja, hogy ismét sikerült a kísérlete: mialatt aludt, elkezdett mozogni az inga. Ez társainak továbbra sem elegendő bizonyíték, ezért megismétli a próbatételt.

“Ez a fejlődés iránti szenvedély.”

Amikor visszanézi a felvételt, valami szokatlant tapasztal: egy sötét árny jelenik meg mellette a szobában. Ijedtében felkeresi Dr. James Lefler (Mark Aiken) pszichiátert, segítségében bízva. Közben Alex lakótársa, Jordan (Damson Idris) is elkezdi látni az árnyékembert, Alex pedig ezen az éjjelen is további asztrálutazásos tapasztalatot szerez, amiből felébredve a konyhában még több árnyalakkal találkozik. A pszichiáter elmeséli Alexnek, hogy korábban az édesanyját is hasonló panaszokkal kezelte, Alex pedig emiatt a doktort okolja haláláért.

“Talán van még egy nagyobb világ, amely magába foglalja a miénket is, ahogyan a miénk is másokét…”

Otthagyja Dr. Jamest, viszont látomásai egyre sokkolóbb alakot öltenek. Eközben Alyssa nem bírja tovább, és felkeresi Alex-et, hogy elmondja neki mennyire kedveli őt. Megbeszélik, hogy megpróbálnak közelebb kerülni egymáshoz, de ha rosszul sülne el a dolog, akkor barátok maradnak, mivel egyikőjük sem szeretné megkockáztatni a másik elvesztését. Az este fennmaradó részében viszont hiába próbálnak meg aludni, az árnyékember újra megjelenik, és lerántja Alyssát az ágyról. Valószínűleg nem ilyen első közös éjszakára számított a lány, de ahogyan azt a jól ismert közmondás is tartja: ember tervez, árnyékember végez. Alex újra elmegy a pszichiáterhez, aki nem tud mit tanácsolni neki, ezért inkább szeretné továbbküldeni valaki máshoz. Végül felkeresnek egy látnokot, Michelle Collins-t (Juliet Howland), aki komoly és tapasztalt, hozzáértő látnok lévén megállapítja, amire eddig senki sem gondolt volna: itt bizony komoly gondok vannak. El is kezdenek szeánszot ülni, minek köszönhetően kiderül a démon neve (Amaymon), aki eközben megszállja Alexet, és a testét felhasználva majdnem megfojtja Alyssát. Végül Amaymon visszamegy oda, ahonnan jött, mielőtt elkezdte Alexet vegzálni. Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy Alex és Alyssa kapcsolata nem indult túl gyengéden.

 

Negyven tény a tudatos álmodásról. Kattints ide, és töltsd le az ingyenes e-bookot!

 

Számomra az Astral a témához képest nem elég izgalmas, horrorhoz képest pedig nem elég félelmetes. Minden tárgyilagosságot nélkülöz, egyértelműen babonákra és előítéletekre támaszkodva alkotja meg a történet központi fordulatait, ami nem is lenne akkora baj, de legalább sikerült volna ezt úgy megtenniük az alkotóknak, hogy érdekes legyen, és magával ragadja a nézőt. Így azonban nekem ez az egész csak közhelyek puffogtatásáról szólt, egy kiszámítható és lapos cselekményen végigvezetve. Viszont egyértelmű pozitívum a szereplők játéka, és a fim hangulata, mert abban mégiscsak volt valami, ami képes volt kellemes benyomást gyakorolni rám.

Természetesen ez csupán a saját szubjektív véleményem, ha pedig kíváncsi vagy rá, hogy te mennyire értesz ezzel egyet, akkor mindenképpen nézd meg a filmet. Egy kis nehézséget okozhat, hogy nincsen szinkronizálva, de még csak magyar feliratot sem találtam hozzá sehol. Annak, aki hasonló filmre vágyik, de nem ragadta magával az Astral története (vagy már látta), javaslom a Dreamscape-et, a Horsehead-et, vagy akár a Rémálom az Elm utcábant.

 

HTML Snippets Powered By : XYZScripts.com