Bár az írók gyakran színesítik történeteiket azzal, hogy az álomvilágban történő halál a fizikai világban is bekövetkezik, ahogyan például a Dreamscapeben, vagy az Álomcsapdában, nekünk ettől mégsem kell tartanunk. Hiszen mindannyiunknak voltak már rémálmai, és sokan már az alvási paralízist is megéltük, mégis itt vagyunk. Azonban úgy tűnik, mégsem ennyire egyszerű a helyzet, ugyanis vannak, akiket álmukban ér a halál, mindenféle konkrét biológiai előjel nélkül. Természetesen a néphagyományoknak erre is meg vannak a magyarázatai, és ahány népcsoport, annyi verzió, de a lényeg ugyanaz. Egy démoni lény támadja meg az alvó, vagy félálomba sodródó áldozatot, akit kedvére kínoz.
Ilyen jelenségnevek a különböző kultúrákban: babitat (Fülöp-szigetek), baku (Japán), mare (Anglia), lidérc (Magyarország), tindihan (Indonézia), kanashibari (Japán), kokma (St. Lucia szigete), phi um, phi kau, ka wi nulita, (Korea és Thaiföld), urum és ngarat (filippínók), dab tsog (Laosz). Most ismerkedjünk meg a legutóbbival, ugyanis izgalmas történetek kapcsolódnak hozzá, nézzük meg mit tanulhatunk belőlük.
Az 1980-as évek Amerikájában 117 fiatal, életerős férfi halt meg álmában. Az orvosok tanácstalanul álltak az esetek előtt, ugyanis semmilyen szervi elváltozás nem indokolta ezeket a haláleseteket. A halált kiváltó ok minden esetben, hogy az áldozatoknak alvás közben leállt a szívük. Hiába boncolták fel őket, és hiába elemezték ki utólag pszichológiai jellemzőiket, nem kerültek közelebb a megoldáshoz. Az orvosok a SUNDS mozaikszóból álló nevet adták a jelenségnek, ami magyarra fordítva hirtelen éjszakai halált jelent.
Egyetlen közös pont volt az áldozatok életében, ami eléggé elgondolkodtató. Mindannyian körülbelül másfél éve költöztek az Egyesült Államok különböző részeire a laoszi hegyvidékről, és ugyanahhoz a zárt közösséghez tartoztak, hmongok voltak.
A hmongok Laoszban az USA oldalán harcoltak az észak-vietnami katonák ellen a CIA beszervezésével. A háború végére a törzs tagjainak jelentős részét elveszítette. A harcok után az Egyesült Államok több tízezer hmongot fogadott be, és az ország különböző, egymástól távol eső helyeire telepítették őket. A depresszió és az öngyilkosság kimagasló mértékben terjed el közöttük, köszönhetően a magas munkanélküliségnek és az őket ért kríziseknek, amelyek nem csak a háborúban, hanem az új otthonukban is sújtották őket.
A hmongoknak pontos elképzelésük volt arról, hogy mi okozta a haláleseteket. Beszámolóik szerint minden egyes ilyen tragédiát speciális rémálmok idéztek elő. Hitük szerint álmukban a dab tsognak nevezett lény kínozta őket, amitől annyira féltek, hogy alvás közben leállt a szívük. Shelley Adler antropológus szerint, aki tizenöt éven keresztül vizsgálta a hmongokat, az emberek halálát a stressz és a nagymértékű félelem okozta.
Negyven tény a tudatos álmodásról. Kattints ide, és töltsd le az ingyenes e-bookot!
A hmongok szerint a dab tsog az álmokban megjelenve, nőknél terméketlenséget, férfiaknál halált okoz. Különösen kegyetlenül bánik azokkal, akik nem foglalkoznak őseikkel, és a vallásos hagyományokkal. Márpedig az Egyesült Államokba emigrálva ez nem igazán volt teljesíthető követelmény, viszont a legenda szerint a dab tsog „csak” a harmadik megjelenés alkalmával végez áldozatával. Mindazok, akik túlélték a találkozást, tipikus alvási paralízis élményről számoltak be, nyilván a népcsoport hitvilágával azonos mintázatokkal kiegészítve: nehéz súly a mellkason, mozgásképtelenség, és a dab tsog megjelenése. A hozzátartozók látták ahogyan az áldozatok ebben az állapotban görcsös rángatózásba kezdenek, és elkékülnek. A nagy nyomás és a pszichés stressz okozhat szívmegállást, az érintettek élete pedig a tragédia előtt kifejezetten küzdelmes, stresszes és feszült volt, mivel az emigráció óta életük a folyamatos konfrontálódásról szólt. Az elégtelen alvás szintén súlyosbító tényező, és a beszámolók szerint az áldozatok éppen a dab tsogtól való félelem miatt igyekeztek keveset aludni, de amikor az álom elnyomta őket, az alváshiány következtében élénk és mély REM szakaszokba kerültek, ami erős félelemmel keverve intenzív alvási paralízis élményt és rémálmokat idéz elő.
A történet érdekessége, hogy akkoriban eléggé felkapta a sajtó, és ez adott táptalajt a Rémálom az Elm utcában című filmnek, ugyanis Wes Craven fejében ennek a legendának hatására fogant meg Freddy Kruger karaktere.
De vajon mi lett volna, ha a hmongok más hiedelemvilággal rendelkeznek, és a dab tsog és az alvási paralízis felbukkanását nem halálos fenyegetésként fogták volna fel, hanem álomjelzőként, ahogyan azt a tudatos álmodással foglalkozók teszik? Persze utólag nem lehet pontosan megmondani, hogy valóban a rémálom okozta stresszbe haltak-e bele ezek a férfiak, vagy éppen fordítva, a rémálmok csupán a halálos kimenetelű stressz és kimerültség szimbólumaként jelentek-e meg. Mindenesetre valószínű, hogy a magatehetetlenség, és a természetfelettitől való félelem érzésében fulladozva meg sem fordult a fejükben (vagy nem elég komolyan), hogy akár szembe is szállhatnak támadójukkal, és legyőzhetik őt, vagy más módszerekkel vethetnek véget az élmények.
Pedig tény, hogy az alvási paralízis és az intenzív rémálmok olykor spontán kaput nyitnak az olyan fázisélmények felé, mint például a testen kívüli élmény (az átélő úgy érzi, hogy a testén kívül helyezkedik el), és a tudatos álmodás. Ez sokaknál annyira emlékezetes tapasztalatot idéz elő, hogy később tévesen azt hiszik, alvási paralízis nélkül el sem érhető egy teljes értékű fázis. Ugyanakkor a képzett és tudatos gyakorlók tudják, hogy ez nem így van. Viszont ők az eleinte kellemetlen és negatív alvási bénulásos élményeket szándékosan fel tudják használni a fázis eléréséhez, ezzel egy alapvetően negatív tapasztalatból képesek elérni az átélők szerint legszebb tudatállapotot.
A tudatos álmodás életet menthet?
Ha valóban vannak rémálmok, amelyek képesek olyan intenzív félelmet és traumát okozni, hogy az szívmegállást eredményezzen, akkor valószínűleg igen. Ha az áldozatok valóban olyan álmokkal szembesültek, ahol a dab tsog állt velük szemben, akkor jó eséllyel már sikerült pozicionálni magukat, sikeresen tudatosíthatták, hogy ők valójában álmodnak és/vagy alvási paralízist élnek át. A probléma, hogy a rendkívül erős hitrendszerük és az ebből adódó félelmeik bénítóan hatottak rájuk, pedig a megoldás kézenfekvő lett volna. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy az információhiány és a jelenség generációkon átívelő félreismerése emberi életeket követelt. Ez persze nem meglepő, hiszen a történelemben visszatekintve az élet más területein is felfigyelhetünk ugyanerre a mintára.
Forrás:
www.ujnemzedek.hu/hasznos/ha-ezekkel-az-remalom-dogokkel-futsz-ossze-alvas-kozben-akkor-nagy-a-baj
www.cinegore.net/2016/08/21/igaz-tortenet-alapjan-remalom-az-elm-utcaban/
crescendo.hu/2006/10/15/alvasparalizis-mitoszokban-es-nephagyomanyban
Alice Robb – Miért álmodunk?
