Egyszer csak azon kapom magam, hogy elhunyt nagyszüleim azóta eladott házban vagyok, amit annyira szerettem, és rájöttem, hogy ez a fázis. Minden nagyon részletes volt, és egyszerűen jól éreztem magam. Ott akartam maradni, pusztán azért, mert a valóságban már nem lehetek ott sohasem, és a valóság már sohasem lesz olyan, mint a múlt. Ekkor jöttem rá, hogy egész életemben itt éreztem magam teljesen kiegyensúlyozottan, teljes nyugalomban és biztonságban. Azonnal elvetettem a cselekvési tervem és csak ott akartam maradni. Arra gondoltam, hogy régen szándékomban állt, hogy visszamegyek a valóságban mamáék házához, de rájöttem, hogy csak elrondítaná az emlékeim. Rájöttem, hogy a fázis az egyedüli hely, ahol újra felkeresem majd a házat. Belenézek a tükörbe és most először a fázisban is ugyanazt az arcot látom, amit a valóságban is szoktam. Nézem a tárgyakat, a könyveket a polcokon és a családomra és a régi időkre gondolok közben. Miután felébredek és a szobám szürke homályban úszik, sokkal inkább tűnik illúziónak, mint maga a fázis.

Előzmények:

A gyakorlatokat többször elgyakoroltam, majd azzal a szándékkal aludtam el, hogy ezeket ki fogom próbálni. Fél 5-kor keltettem magam, 15 percet fent voltam, majd visszaaludtam azzal a céllal, hogy szeretnék tükörbe nézni tudatosulás után, majd ennék egy Túró Rudit.

Az álom:

Egy fehér szobában vagyok, a lakásomban (az ébrenlétben nem ismerem a helyet). Kinyitom a hűtőt, üres. Átsétálok a fürdőszobába. Beállok a WC elé, majd lenézek, és a WC már nem ott van, hanem egy méterrel odébb! Ránézek gyorsan a tenyeremre, és csak két ujjam van! Elönt a boldogság, mert rájövök, hogy álmodom. Elnézek jobbra, ott egy tükör a falon. Nagyon érdekes, csodálom, hogy milyen élethű benne az arcom. Bizonyos vonásaim elkezdenek megváltozni, a szemhéjaim megereszkednek. A tükörben a háttérben egy ismeretlen fickó mászik át éppen egy kerítésen. Közben a háttérben megszólal az Illés együttes Az utcán című számának “Hova, de hova, de hova megyek” refrénje, jópofa. Jöhet a második feladat, ennék egy Rudit. Egyből meg is jelenik a kezemben, már ki is van bontva. Nem kívánom az édeset, de kíváncsi vagyok, mennyire lesz élethű az íze. Beleharapok, érzem, hogy a lekváros fajta, és nagyon valóságszerű!

Már kint ülök egy csendes utca padkáján, elmegy előttem egy öltönyös, napszemüveges, aktatáskás, szakállas férfi, rámosolygok, és nézelődök. A háttérben a messzeségben egy nagyváros felhőkarcolói, a másik irányba óriási hegyek sorakoznak. Süt a nap, élvezem az élményt, mesés ez a természet. Felébredek.

Egy nagyon szép városban voltam és rájöttem, hogy álmodok. Elkezdtem hívni Radugát, meg is jelent. A tömegben vettem észre, öltönyben volt, én pedig azonnal rátértem a lényegre: Én: – Kérdezhetek valamit? M.R.: – Igen. Én: – Hogyan tudom a legjobban elmélyíteni a fázist? M.R.: – Dörzsöld össze a kezeid és közben nézd. Én: – Hogyan lehet egyre több… Vagyis hogyan lehet ugrásszerűen sok fázisélményem? M.R.: – Próbálkozz nyugodtan. Dekoncentrált vagy az idegesség miatt.

A következőket álmodtam: Eltévedtem egy iskolában, nem találtam a kiutat. Sopronban voltam. Megkértem egy ott dolgozót, hogy mutassa meg, hogyan jutok ki onnan. Elkezdett kivezetni, és egy helyen az út véget ért, aztán egy hatalmas égbolthoz hasonló tér jelent meg. Olyasmi volt mint a tejút, vagy a csillagos ég. Ekkor jöttem rá, hogy álmodok. Ránéztem a kezeimre, hogy megszámoljam az ujjaim, és folyamatosan nőttek ki új ujjak. Megkérdeztem az emberemet, hogy amit látok, az a tudatalattim-e, mire ő igennel válaszolt. Mondtam, hogy akkor mutasson valami nagyon szépet, és vártam. Nem történt semmi, illetve lefagyott az egész, én pedig sírni kezdtem, hogy miért nem mutat valami nagyon szépet nekem. Aztán megjelent egy kép, amin sikeres emberek voltak, és én is közöttük voltam, de ki volt rajta satírozva az arcom. Újra sírni kezdtem, és megkérdeztem, hogy miért nem látom magamat. Azt mondta a kísérőm, hogy győztes vagyok, de mivel mindig arra figyelek, hogy kik a legsikeresebbek és hogyan kerülhetek közéjük, emiatt nem magamra koncentrálok, hanem másokra, ezért a tudatalattim is csak mások képét tudja nekem megmutatni, a sajátomat nem.

Óriási élményem volt! Ma reggel, életemben először, kiléptem a testemből, egymás után háromszor is! Úgy történt, hogy pár hete gyakorlok, bár nem csináltam belőle kényszert magamnak, de amikor eszembe jutott (elég gyakran) csináltam a valóságteszteket, és amikor éjjel felébredtem, megpróbáltam kilépni. Ma reggel 6-kor felébredtem, és megpróbáltam mozdulatlanul maradva megfordulni, felülni. Párszor próbálkoztam, majd már majdnem újra elaludtam, amikor éreztem, mintha felfelé kezdenék kicsúszni a testemből. Rögtön éreztem, hogy itt a pillanat: csak szándékkal, tehát nem izommal, kitoltam magam a testemből, és azonnal felemelkedtem a mennyezetig. Hogy ez milyen csodálatos érzés! A szabadság és a boldogság keveredik benne. Szétnéztem, és érdekes módon csak az ágyat láttam, és a mellettem fekvő férjemet, magamat nem, és a szoba többi részét sem. Ezután kíváncsi voltam, hogy vissza tudok-e menni a testembe, és éreztem a húzást, majd amikor belecsúsztam, olyan csodálatos testi érzés fogott el, mint pl. az energiaáramlás. Pár perc múlva megismételtem, ekkor kb. méternyire emelkedhettem fel, majd visszacsúsztam, harmadszor pedig csak egy kissé emelkedtem ki a testemből. Utána még elaludtam, és egy nagyon színes, hosszú álmot álmodtam, amikor nem ébredtem tudatomra, de sok mindenre emlékszem belőle, és nálam már ez is valami. Hát ez óriási élmény! Nem csak a szabadság és korlátlanság érzése, hanem az a nagyon kellemes testi érzet is, amikor újra együtt vagyok a testemmel, és ez az egész olyan boldogsággal tölt fel, ami azóta is itt rezeg bennem.

A lépcsőházban álltunk az ablak előtt, és egyszer hirtelen rájöttem, hogy álmodok. Megkérdeztem a többieket, hogy ez biztosan egy álom-e, azt mondták, hogy az. Kérdeztem tőlük, hogy akkor kiugorhatok-e az ablakon, azt mondták igen. Erre megjegyeztem, hogy ez furcsa, mert minden nagyon valóságos. Aztán csináltam egy valóságtesztet a biztonság kedvéért: átdugtam az ujjam az üvegen. Megint ugyanúgy fájt eleinte ahogyan szokott, de aztán egy idő után csak sikerült átdugnom. Kimásztam az ablak párkányra, elrugaszkodtam és repültem egy jót. Nálam ez az ablakból kiugrálás eddig mindig kényes kérdés volt, mert hiába tudtam, hogy a fázisban vagyok, sohasem mertem megtenni. Mi van ha tévedek? Egy tévedésért az életemmel fizetni, ezek nem éppen jó kilátások. Jobb alaposan meggyőződni arról, hogy biztosan a fázisban vagyunk-e, mielőtt életveszélyes kísérletezésbe kezdünk! Hajrá!

Egy férfival és egy nővel voltam egy idegen városban, és az álom elejétől tudatos voltam. (Direkt módszer.) A cselekvési tervemben általában van valamilyen információ szerzésére irányuló akcióm. Most is elterveztem, hogy konkrétan kivel szeretnék találkozni, de az álomban ennek ellenére csak annyit mondtam, hogy jelenjen meg egy tanítóm. Egyből sejtettem, hogy hibát követtem el, ugyanis egy hatalmas szörny termett elém, amitől először megijedtem, de aztán éreztem, hogy le kell győznöm. Energiát használtam a megfélemlítésére, és elmenekült. Azonnal megértettem, hogy az egész arról szól, hogy eddzem magam a tudatos álombéli helyzetek kezelésére és az irányításra. Illetve másik síkon éreztem, hogy ennek az egésznek az üzenete még az is, hogy a kihívások a legnagyobb tanítóim, mert miközben megtanulom leküzdeni őket, fejlődök. Mindenesetre a mellettem lévő férfi is megerősített a megérzésemben, ugyanis azt mondta, hogy néha teremtsek a tudatos álmaimban szörnyet, és aztán győzzem le, hogy tudjam én vagyok az irányító és semmi sem árthat nekem… Amikor felébredtem nagyon erősnek és diadalittasnak éreztem magam, ami rányomta a pozitív bélyegét az egész napomra.