Még a sokat tapasztalt fázisozók (tudatos álmodással/testen kívüli élménnyel foglalkozók) köreiben is akadnak nézeteltérések a jelenség alapvető természetét illetően. Sokak szerint minden fázistapasztalat, azaz minden tudatos álom/testen kívüli élmény tulajdonképpen az elme egy speciális, megváltozott állapotának megtapasztalása, amely során nem történik tényleges kilépés a fizikai testből. Mások szerint minden egyes álom, függetlenül attól, hogy az tudatos vagy sem, már önmagában testen kívüli tapasztalat, csak ennek az átélő nincs tudatában, és/vagy nem emlékszik rá. A harmadik csoportba tartoznak azok, akik szerint az álmok, és ugyanígy a tudatos álmok is valójában az emberi agyban játszódnak, ugyanakkor ettől függetlenül léteznek valódi testen kívüli élmények, amelyek során a lélek vagy a szellem, ténylegesen elhagyja a testet. Jóval kevesebben lehetnek azok, akik szerint egyik elméletet sem lehet 100%-os bizonyossággal megcáfolni, illetve bizonyítani, de talán valamikor a jövőben elég információnk lesz ahhoz, hogy kétségkívül meghatározzuk mindenféle fázistapasztalat valódi természetét.

Világosan látszik, hogy az emberek a fázissal kapcsolatban hasonló módon jutnak közös nevezőre, ahogyan azt az élet számos más területén is teszik – leginkább sehogy. Amíg egy teória nem képvisel valami teljesen egyedi, extravagáns nézőpontot, addig képes kisebb – nagyobb embercsoportokat maga mellé állítani úgy, hogy közben a 100%-ig megkérdőjelezhetetlen, a fázis valódi természetével kapcsolatos információknak valószínűleg továbbra sincs senki birtokában. Ennek következménye, hogy mindenféle irodalommal találkozhatunk a piacon, amelyeket ki-ki világszemléletéhez igazítva emel le, aztán tesz vissza a polcra, vagy a kosarába. Sokak számára nem is annyira a működőképes technikák egy-egy irányzat minőségének indikátorai, ehelyett megelégszenek a közös nézőpontok (író és olvasó) egymásra találásával.

Az Asztrálutazás Richard Webster munkája, és azoknak fogja elnyerni tetszését, akik szerint az emberi lélek (vagy szellem) képes ténylegesen elhagyni a testet.

A könyv történetek elbeszélésein keresztül szeretné bizonyítani olvasója számára, hogy az asztráltest, (amit néha étertestnek hív, miáltal az olvasóban az a benyomás támad, mintha ezeket a szerző keverné, vagy lényegtelennek tartaná megkülönböztetésüket) egy létező része az embernek, ami képes elválni a fizikai testtől, és ennek segítségével az ember különböző helyekre utazhat. Az eltérő ezoterikus irányzatok szerint ezt a testet egy ezüstszál köti a fizikai testhez, amit utazásaik során néhányan látnak, néhányan nem.

„Minden ember másként érzékeli a dolgokat asztrálútja során. Az én élményem eltér a tiédtől. Ez így helyes. Még a fizikai világban sincs két ember, aki egyformán látja a dolgokat.”

Richard, könyvének elején felvezeti, hogy a különböző korok és kultúrák hogyan viszonyultak az asztrálutazáshoz, az ókori Egyiptomtól kezdve a sámánokon keresztül, egészen napjainkig. A különböző elbeszélésekkel tarkított áttekintés után a szerző eljut az alapvető fogalmak megosztásán túl az önkéntelen asztrálutazásokig, és a gyakorlati részek megosztásáig. Bevezető gyakorlata a gondolatbeli utazás, amikor is a gyakorló még nem „lép ki” a testéből, hanem egyszerűen a gondolatai segítségével próbál más helyekre eljutni. Ez meglehetősen érdekesen hangzik, de mindenesetre legalább a képzelőerőt alaposan megdolgoztatja…

„Megeshet, hogy a testünk hőmérséklete néhány fokot veszít a gondolatbeli vagy az asztrálutazás során.”

A gyakorlat során tulajdonképpen egy vizuális technika segítségével szándékozik az író alaposan ellazítani olvasóját, akinek ezután a szomszéd szobába kell „kivetítenie” a tudatát, és alaposan meg kell figyelnie azt. Mintha a szerző meg lenne róla győződve, hogy ezzel a módszerrel valóban megtudhatjuk mi történik a másik szobában. Ezért szerinte nem is illik sokszor alkalmazni, nehogy véletlenül „okkult leskelődő” váljon az emberből…

Aztán következnek a további elbeszélések és gyakorlatok, amelyek olykor meglehetősen ellentmondásosak.

Ennek csúcspontja, amikor a könyv végén egészen odáig jut Richard, hogy azt tanácsolja az olvasónak, ha már némi jártasságot szerzett az asztrálutazásban, vigyen különböző csoportokat közös utazásra, annak ellenére, hogy korábban megjegyzi: „Noha én nem próbáltam, az eljárás három-négy személyes kis csoportok esetében is alkalmazható.” Ezen sorok leírása előtt még elmeséli, hogy időnként szokott embereknek páros utaztatásokat tartani, amelyeken a két résztvevő ugyanazokkal az élményekkel gazdagodik, holott korábban ő maga jelentette ki: „Minden ember másként érzékeli a dolgokat asztrálútja során. Az én élményem eltér a tiédtől.”

Mindezekből következően erős a gyanú, hogy az író, és neki köszönhetően a hozzá fordulók nem tudják megkülönböztetni a valódi tudatos álmokat/testen kívüli élményeket a nagyon mély és élénk meditációktól. Ezt az is alátámasztja, hogy a szerző nem tud róla, hogy

egy valódi fázistapasztalathoz az agynak az alvás meghatározott szakaszában kell lennie, vagyis az átélő tulajdonképpen alszik.

Ettől függetlenül érdemes lehet elolvasni a könyvet és kipróbálni a gyakorlatokat, legalábbis annak, aki nem sajnálja rá az időt és a befektetett energiát egy olyan korban, amikor már bizonyított, jóval hatékonyabb és egyértelműbb technikák is rendelkezésre állnak. Mindenesetre ajánlatos a művet (ahogyan az összes többit is) erős szkepticizmussal forgatni.